Szóval az történt, hogy eldöntöttem: ha szombat reggel jó idő van, elindulok Crosskovácsin. Sajnos jó idő volt, szóval felmálháztuk magunkat, és nekiindultunk, a szokásos káoszban és késéssel.

Odaérkezvén a káosz csak fokozódott: hol a rajt, hol lehet nevezni, hol a Sipi, hol a kulacs, hol a vizem….

Elsétáltunk a nevezéshez, ahol minden csurom sár volt, az erdőben meg ez csak még rosszabb, ráadásul megjöttek a menetrend szerinti felhők is, úgyhogy inkább mégsem neveztem. Olyan határozatlan vagyok, vagy mégsem?
Kicsit lógattam az orrom, de Petivel összefutottunk, és ő azt mondta, hogy ha így érzem, jobban teszem, ha nem indulok, mert a pánik senkinek nem jó. Mondjuk engem ilyen esetben engem ki kell lökni a színpadra, aztán valahogy majdcsak lesz, mert a vizsgastresszt nehezen kezelem. De a Dunát úgysem úszom meg, és úgyis azt terveztem be legközelebbre.

Ennek örömére elrajtoltattam a fiúkat, aztán bezúztam Budára, és Ricsit szórakoztattam. Kicsit pániknapom volt, szóval végülis mégiscsak jó döntés volt nem indulni, de így túratempóval volt időm a köveken leküzdeni magam. Én akartam technikázni, megkaptam… Kicsit meredekebb és kövesebb lett, mint terveztem, és majdnem volt egy pofáraesés is (szó szerint át a kormányon, mert megakadt egy kövön az első kerekem.), de azért megérte.

Az mondjuk kicsit problémás volt, hogy egyikünk sem tudta, hogy hol is vagyunk pontosan, de végülis a hegyet megtaláltuk, és csak fel kellett menni rajta (…), és annyira nem vagyunk messze a civilizációtól, valahova csak kijutunk. A lényeg, hogy sokáig kellett felfelé menni, aztán egy kicsit le, és megint sokat felfelé. Közben azon gondolkoztam, hogy ez egy olyan hegy, amin lehet körbe menni és sosem lesz lefelé része. Azért elcsendesedtem néhány emelkedőn, amikor az életemért küzdöttem, de olyan helyeken kitekertem, hogy magam is meglepődtem. Lefelé már nem voltam olyan büszke magamra, több helyen leszálltam, de ma extraköves utat sikerült találni. Én meg extrán nem tudtam haladni, versenyen tuti hiszti lett volna belőle.

Végül visszakerültünk ismerős helyre, és 700 m szint mászást épp elégnek ítéltünk.

Zoli beszámolója alapján jobban nem is dönthettem volna, hogy nem indultam. Csúszós-sáros volt az egész, sok esés volt, fellöktek embereket, és egy kicsit sem élveztem volna. Ráadásul neki sem ment jól, nem volt ereje, a harmadik körre szedte össze magát. Sipi rá is vert 10 percet, így nem lett pozitív élmény ez a verseny. De majd legközelebb megmutatjuk 🙂