Month: június 2016

Defekt körút

Tegnap kirándultunk kicsit HHH-ra, utolsó gyakorlásként Duna és Salz* előtt. Már önmagában ijesztő kimondani, hogy ez volt az utolsó, innen már nincs több technikai edzés…
Azért megadtuk a módját: alapvetően is késéssel érkeztem, ezek után nem tudtam visszatenni a kerekemet (minek az ilyennek bringa), a konyhakövön ülve próbáltam a helyére küzdeni az átütőt, kevés sikerrel. Végül Gergő megoldotta (állítólag mérnök :)), és el tudtunk indulni, alig fél óra késéssel. Azért gyakran néztem a kereket, hogy megvan-e még.
Tehát elindultam egy db másnapos és egy db fáradt Csillámpónival, neki a hegynek. Ugyan nem éreztem, hogy mennyire megy jól, mert még így is le voltam maradva, de utóbb kiderült, hogy az április végi időimhez képest perceket javítottam felfelé a szegmenseken. Nagyon szép úton mentünk, és nem lett volna baj, ha tudok nézelődni, de jobban lekötöttek a kerülgetni való kövek, sok fel – kis le, egynyomos köves részeken. De para sehol nem volt, a szűkebb kanyarokat is megoldottam. Büszkeség.
Valahogy kikötöttünk a HHH tetején a kilátónál, ahol csak néztük a várost (ami ugye sokkal szebb este, de csak nem kéne megvárni, hogy besötétedjen), és megváltottuk a világot. Na jó, igazából vállalhatatlan témákat feszegettünk, node így jár, aki fiúkkal barátkozik Azért rájövök az ilyen esték során, hogy ha más hozománya nincs is a bringázásnak (de van), már az új barátokért megérte. Jólvan, elég a nyáladzásból, haladni kell 🙂  Megegyeztünk, hogy még sötétedés előtt belefér az Árpád kilátó, utána lefelé majd a Szépvölgyi.
Elindultunk lefelé az aszfalt melletti kövesen. Kicsit nehezen követtem a srácokat, mert nekem még idő kell, hogy feldolgozzam a bejövő infot, de egyszercsak úgy értem utol őket, hogy Ricsi bringája felfordítva. Defekt. Van belső, F1 szintidőn belüli csere, zúzás tovább. Oké, Árpád kilátó már nem fér bele, ránk fog sötétedni. Akkor kis ösvény aszfalt mellett lefelé. 1 km – második defekt. Most az én belsőm került Ricsi 26-os bringájába, végülis csak kicsit nagyobb. Oké, ereszt. Kiderült, hogy maradt egy tüske a külsőjében… Harmadik belső, Gergőé 29-es. Épp jó lesz…
Innen már csak az volt a cél, hogy a legurulgassunk a nyárestében kivilágított városon át, lehetőleg úgy, hogy ne legyen több defekt.

Hazafelé újra kiszedtük a kereket és most újra nem tudom visszarakni. Szép estének nézek elébe…
*Salzról jut eszembe. Találtam facebookon egy képet az F táv egy szakaszáról. Fogalmam sincs hogy fogok átjutni rajta. Kő kövön maradt. Végre valami paráznivaló!

Girls just wanna have fun

Peti múlt héten azt mondta, hogy csináljak lányos dolgokat. Tegnap este már éreztem, hogy ebben igazán jó vagyok: vasárnap este átjött a csillámpóni hadosztály fele = három fiúval néztem a meccset és közben söröztünk, a hétfő esti program pedig a Brigéciollal való láncmosás. A friss seb a térdemen már gyógyul. Van kérdés? 🙂
Lassan kezdem látni a következő két hetet, és hát mit ne mondjak, ijesztő. 5 nap múlva Duna, amivel az a legnagyobb bajom, hogy egyáltalán nem ismerem a pályát. Ez az egy a Topmaratonok között, amit nem láttam, és ezért tartok tőle. Aztán valahogy majdcsak végigmegyek rajta, csak jól kell beosztani az erőt. Továbbra is első 10 lány közé kerülni a cél, de a tavalyi eredményeket megnézve, mindenki nagyon erős. Szereztem szintrajzot, csak a kis lelkem megnyugtatására:
Jó halvány, de a lényeg látszik

Ha ezen túl leszek, akkor jön csak a neheze. Jövő héten már csak három napot kell dolgozni, utána irány Bad Goisern, vár az F táv. Ahogy néztem, egész sok magyar lesz, sőt, egész sok magyar lány. Remélem, fogok találkozni velük! 🙂 

Hosszú bemelegítés

A kis paráimat legyőzendő kitaláltuk, hogy akkor ezen a hétvégén be kéne járni a Duna maratont. Fel is málháztuk magunkat, elmentünk Esztergomba a starthelyre, ahol kiderült, hogy elb….bénáztam az útvonal feltöltést a gpsre, és nincs is meg a track. Mivel a fiúk közül egyik sem tudta, merre megy a pálya, úgy döntöttünk, mégsem tévedünk el végleg az erdőben.

Visszaraktuk a bringákat a kocsi tetejére, és Kisinócon kötöttünk ki, hogy onnan menjünk egy kis kört. Zoli mondta, hogy úgy egy órát fogunk menni terepen, utána én leválok, ők pedig mennek tovább az igazi hegyeket megnézni.

Egy kis singletracken indultunk, alapvetően nagyon kis hangulatos helyen, de nekem elég szűkek voltak a kanyarok, ezt még gyakorolni kell. Mondjuk nem is jártam még sokat ilyen helyen, de néha befeszültem, hogy túl közel vannak a fák és a bokrok. A Julianus kilátó volt a cél Nagymaros fölött, ott jártam már egyszer. Gyalog. Akkor is magasan volt. Elég hülye szokása ezeknek a kilátóknak, hogy fenn vannak a hegy tetején… 🙂

Még a bozótosban nem volt baj, mondjuk nem annyira fáztunk, de kiérni a mezőkre… Hát az valami brutál, minden be van gazosodva, és tűz a nap. Ha ez nem lenne elég, azért néha fúj a szél: tűzforró levegőt. Hát nem sokat segített…

A kilátó alatt én felmentem a szerprentinen, a srácok átvágtak, legyen már nekik is némi kihívás. Na jó, a szerpentin se volt sokkal kevésbé meredek… Félúton újracsatlakoztunk, onnan együtt mentünk fel.

Tényleg felértem

Az biztos volt, hogy én pont arra fogok lemenni, ahol feljöttem, a srácok azért megálltak a másik oldalon tanakodni: lemenjünk vagy ne menjünk?

Tanakodnak. Az ott bizony meredek.

A döntés kizárólag a Salz miatt az lett, hogy most nem törik össze magukat, majd ha lement a Nagy Verseny, visszajönnek és lemennek arra. Én meg majd készenlétben állok, ha menteni kell..

Közben kitaláltuk, hogy mivel mind éhesek vagyunk, irány Zebegény, a rétesház. Elég sok erőt ad, ha az ember a rétes felé halad 🙂
 Mentünk, mendegéltünk, amíg egy mocsárhoz nem értünk. Sipi úgy gondolta, hogy nem lehet olyan mély, biztos keresztül lehet menni rajta:

Mint látszik, nem lehetett 🙂 Nagyon jól szórakoztunk, hogy onnan hogy fog kijönni, és hogy néz ki a bringája. Egyébként el lehetett menni a mocsár mellett is…

Találtunk útközben még egy kilátót, amit amúgy lentről, Zebegényből már régóta néztem, hogy valahogy oda csak fel lehet jutni. Sikerült. Amíg körülnéztünk, egy pillangó Sipi bringáját a természet részének nézte. Mondjuk jogos, ahogy kinézett 🙂

Part of the pure nature

Innen már csak percek választottak el a rétestől, és én azt hittem, hogy a kocsitól is. Naiv voltam, innen jött csak a neheze. Rétes után mégse menjünk vissza aszfalton, legyen az is terep. A Száraz fák rétjén keltünk át, ami valóban száraz volt, csak az utat felejtették el róla. Egy jó meredeken végződik, éppencsak ki tudtam tekerni. A baj csak az volt, hogy utána továbbra is felfelé kellett menni… Kicsit felszívtam magam, és csak kitekertem, de azért jól nem esett. Majd irány a mocsár… Mintha ezen az úton még ember nem járt volna, az út az csak úgy jelzésértékkel volt jelen, a tűző napon izzadtunk, miközben a fűszálak, sás, bokrok, csalán vágták a végtagjainkat… Hát ennek se sport, se élvezeti értéke nem volt. Az utolsó nyomvályús részen már kiakadtam, nagyon elfáradtam. Ott le kellett üljek egy kicsit, és próbálni életben maradni, tudván, hogy még messze vagyunk, főleg otthonról. Ekkor az előrevetített “egy óra múlva a kocsinál leszünk” helyett négy óránál tartottunk…Az utolsó nagy levegővel csak elindultam és végre visszaértünk a kocsihoz.

Azért azon elgondolkoztam, hogy melyik hülye találta ki, hogy montizzak, amikor a Spinningteremben van légkondi, szól a zene, nem fáradok el annyira, és koszos sem leszek. A hazaút már kifejezett kínlódás volt, 25 km aszfalt, végig szembeszélben. Alig vártam, hogy hazaérjek, utána csak a szőnyegen feküdni volt erőm. 65 km, 900 m szint, egymillió fok.  Fájt.

Illetve a nap kérdése: mekkora ötlet volt délben elindulni a 35 fokban, hogy utána a fent említett tűző napon tekerjünk erdőn-mezőn át, ahol nincs út, de térdig ér a gaz, és néhol azért a biztonság kedvéért akkorák a tócsák, hogy úszni is lehetne bennük?

a, igen, még!
b, hülye vagy, csak nem forogsz
c, én egy kis csipetkét szoktam beletenni

In the dark I see your smile

Jó reggelt kívánok, köszönöm kedves nézőinket; híreket mondunk. Ma Szent Iván napja van, az év legrövidebb éjszakáinak pogány ünnepe. A sötétség az elmúlást, a fény pedig a megújulást jelentette, ezért ezen a napon az emberek nagy tüzeket raktak, hogy elűzzék a sötétséget; tulajdonképpen ekkor kezdődik a csillagászati nyár is.
Ennek értelmében nincs több kifogás, visszavonhatatlanul nyár van. Szívem szerint itt és most megállítanám az időt: rövid, fülledt éjszakák, Duna-part, belvárosi nyüzsgés, bringázás a naplementében, bandázások… Már csak a tengerpart hiányzik, és a régi szép idők, a fesztiválos időszakok, amikor 12 óra munka után egyértelmű volt, hogy maradunk bulizni is.
Nade, kicsit elkalandoztam, következzenek a híreink belföldről: hétfőn megjavították a tengelyemet, így megnyugodtak a kedélyeim. Kaptam is 6 edzést erre a hétre… A hétfői kondi után még tegnap is izomlázam volt, bosszút álltak a nyomorult kitörések. Mondjuk ez Petit annyira nem zavarta, felzavart két nap is a Sejcére, egy force és egy Vo2Max edzésre, hát nem nevettem. A kilátás legalább kárpótolt: miközben küzdök az életben maradásért, a Dunakanyarra lehet rálátni.

Tegnap ismét rájöttem, hogy valami nem oké a fejemben. Oké, sok minden nem az, de most kifejezetten a bringázásra gondolok. Elfékezem a kanyarokat aszfalton is, feleslegesen. Simán menne gyorsabban is, de valamiért nem merem engedni. Ez csak azért baj, mert ment ez jobban is. Oké, tegnap PR-t csináltam lefelé, de még mindig lassú vagyok. Tuuudom, testsúly a pedálon, kanyarnak megfelelő lábamat nyújtom ki, igen Tanár úrnak tisztelettel jelentem, vettem. De attól még nem tudom megcsinálni 🙂 Valamit ki kell erre találni, első ötletem, hogy hétvégi gyakorlás lesz a Ligetben, ha nem jön össze a Duna pályabejárás. Bár ez utóbbi sokat segítene, csak állítólag nem annyira jó a pálya jelenleg, mert van lezárt része és eléggé be van bokrosodva. Aztán majd meglátjuk, mi lesz belőle….

Update: elsírtam a bánatomat Petinek, hogy úgy érzem, visszafelé fejlődök, és már nem is megy olyan jól. Megvigasztalt, hogy szuper, örül, hogy nem megy, mert egész hónapban nagyon igyekezett kifárasztani, komoly terhelést kaptam, szóval igazából az lenne a gyanús, ha nem lennék ennyire kipurcanva. Nade, itt nem arról van szó, hogy ne aludnék eleget, vagy korán kell kelni, hanem hogy a nagy terhelést nem tudja kipihenni a szervezetem. Ezért vagyok a lejtőkben dekoncentrált, megy sokkal nehezebben, és érzem azt, hogy nem tudok lejönni ott, ahol amúgy szó nélkül. De a jövő héten és utána már más jellegű lesz az edzés, és jön a szuperkompenzáció! (= Salzon letépem a pedálokat. Mondjuk ehhez azért hozzátette, hogy az kb. annyi lesz, mint egy magyar középtáv, szóval még van időm parázni ezen is) Regenerációs javaslatként felvetette, hogy akkor irány körömlakkot venni, csináljak lányos dolgokat, és vasárnap este úgyis jön a meccs, nézzük meg együtt társaságban.

Tehát kedves érintettek, tessék komolyan venni: az edzéstervem része a meccsnézés, palacsintával egybekötve 🙂

Dobogókő utáni kényszerpihenő

Úgy tűnik, tegnap megérkezett a nyár. Ennek örömére, és arra, hogy végre aludtam, Ricsi és Sipi elvittek Dobogókő felé. Reggel még kicsit tartottam tőle, hogy ebből mi lesz, főleg a csütörtöki tapasztalatok alapján (úgy értem, otthagynak-e sorsomra az erdőben, mert megunják, hogy kövenként megállok), de lelövöm a poént, és elmesélem már most, hogy magamhoz képest atomjól ment.

 A fél 11-es találkozóra mindannyian 11re érkeztünk, tehát nem is volt baj, hogy alig bírtam elindulni. Összeraktam a bringát (úgy, ahogy…), ittunk egy izot (úgy értem citromos sört), és irány a hegynek fel.

Ugye nekem felfelé nem szokott problémám lenni, maximum az, hogy 160-as pulzuson még nyugodtan beszélgetek, bár azért másfél óra után már örültem, hogy látszik a vége. Tanulság, hogy mindenütt gyorsabb voltam, mint márciusban, ami annak fényében, hogy mennyit edzek, nem olyan meglepő. Meg mondjuk nem éreztem úgy, hogy menten elhalálozok, amikor felértünk.

Az elején gyorsan összesároztuk a bringákat, mégiscsak mtb, nehogymár tisztán jöjjünk haza. Ki hinné el, hogy bringázni voltunk? Nagyjából kerülgethetőek voltak a tócsák, kivéve amelyik nem, úgyhogy közepesen vadmalac módra néztünk ki már az első 5 km után.

Útközben lehetett választani, hogy a bazimeredeken menjünk fel, ami köves is, vagy inkább vágjunk át a mezőn. Ez utóbbi lett a döntés, de utólag nem vagyok benne biztos, hogy valóban ez volt-e a jó válasz. Egy picit bebokrosodott, erős jóindulattal is csak néhol lehetett singletracknek hívni, a több rész gyakorlatilag bozótos. Viszkettünk is, mire kiértünk innen, nekem szanaszét kaszabolta a kezem meg a lábam, és nem is igazán láttam, hogy merre is kell menni, de hát teher alatt nő a pálma, és ott mégsem maradhattam.

Na jó, hazudnék, ha azt mondanám, a végén nem a Matyi büfés palacsinta tartotta bennem a lelket 🙂

Fent csináltunk szelfit hármunkról, de akárhogy nézem, a legjobban ezen a képen mutatunk:

Kilátvány Dobogókőről

Kis tanakodás után nagy nehezen visszamásztunk a bringákra, és ugyanarra indultunk, ahonnan jöttünk. Itt elcsodálkoztam magamon, azt hiszem a titok nyitja, hogy néha aludni kell. Persze felesleges időpocsékolás, meg minden, de így, hogy kipihenten mentem neki, sokkal gyorsabb voltam lefelé, nem pánikoltam be kődarabokról, és lementem ott is, ahol inkább toltam volna. Oké, az útvonalválsztás még nem tökéletes, volt, hogy rossz nyomon maradtam és mászhattam át a másik oldalra, de azért mindent megoldottam. Sok helyen volt aprókavicsos, mozgós, rázkódott a bringa, de meglepő módon nem féltem túlzottan, és mertem menni, nagyon élveztem, hogy követem a srácokat kis lemaradással.

Visszaúton a mező helyett inkább az erdei utat választottuk, ami csak korlátozottan volt jobb megoldás, de legalább nem vágtak a bokrok. Furcsa ez a hegy, még lefelé is felfelé kell menni rajta, node annyi baj legyen, miután újra másztunk egy kevésbé kellemeset, csak megindultunk lefelé is.

Az utolsó részen, úgy két km-re a céltól fura hangokat kezdett adni a Traktor. Nem tudtam mire vélni a nyikorgást. Megyek szép lassan felfelé, lenézek az első kerékre: öt centire kilóg az átütőtengely. Azért a para új értelmet nyert… Szerencsére még a helyén volt a kerekem, Sipi gyorsan visszarakta, mondta, hogy az elején rosszul raktam össze. Pedig azért egy átütőtengelyt visszarakni nem agysebészet…

Mindenesetre lezúztunk a kocsiig, teljes lelki nyugalommal hazajöttem, itthon jól felbosszantott, hogy vagy 10 percet játszottam, mire helyreraktam a kereket, de még mindig kotyogott. Ma reggel kiderült, hogy azért, mert a tengelyben elrontódott a menet, nem lehet visszarakni rendesen, mert nem kattan a helyére (Remek hexloc, ilyet többet nem kérek)

Na zsír, akkor most mi lesz velem? Itt állok bringa nélkül, és ugyan Sipi megnézi nagykerben, hátha van alkatrész, de addig? Ugyan már jobb kedvem van, és nem fakadok sírva mindjárt, de nekem nincs másik bringám. Most vagy elkezdek egykerekezni, vagy itthon maradok. Nyertem egy kényszerpihenőt… Ki tudja meddig, úgy, hogy két hét múlva már Duna. Három hét múlva Salz. Oké, mindennek oka van (…), és valóban rám fér egy pár nap, amikor visszaveszek kicsit, és lehet égi jel (vagy direkt rontottam el a tengelyt), de nagyon bosszant, hogy az én hibám, és hogy ennyi műszaki érzékem sincsen, hogy egy kereket visszarakjak, mit akarok egy technikai sporttól… Kicsit rágcsálom magam, aztán kifekszem a Duna-partra egy jó könyvvel, hátha legalább a kesztyűm nyoma kicsit halványodik. Azért nem vagyok vidám ma.

Atomok

Mivel hazatért Geri csavargó bringája, a két Geri tegnap elvitt kicsit kirándulni. Maga az elindulás kicsit körülményesre sikerült, de aztán csak megtaláltuk a hegyet. Nagyjából ugyanarra jártunk, mint szombaton, úgyhogy volt sejtésem róla, hogy mennyire fog fájni. Felfelé még nem is volt gond, felküzdöttem magam az emelkedőkön, meg is lepődtem, hogy egész jól megy. Lehet nem is tett rosszat, hogy tegnap lógtam 🙂
Cserébe lefelé… hát komolyan, azt is elfelejtettem, amit eddig tudtam, gyakorlatilag mintha ugyanúgy pánikolnék, mint egy fél éve. Be vagyok feszülve, lassú vagyok, és félek a kövektől. Valami történt, amitől most visszaestem, és persze tudom, hogy nem lehet folyamatosan fejlődni, de a kis lelkemnek nem tesz jót az ilyen. És nem is igazán értem, hogy miért, nem estem nagyobbat, nem történt semmi, amitől ez reális lenne. Egyszerűen nem megy.
Ezek után determinálva volt a pofáraesés. HGeri mutatta az utat: át a sínen – megvolt, le három lépcsőfokon – megvolt, oszlop beleakad a kormányba – megvolt, Nixi fekszik – megvolt…
Geriék próbáltak még visszazavarni, hogy jöjjek le még egyszer, de nem volt humorom hozzá, úgyhogy meggyőztem őket, hogy jobb lesz az, ha továbbmegyünk. Kicsit elment a kedvem a világtól, de összekaptam magam, és az út második felére kicsit már jobban ment. Viszont most a tenyeremen és a térdemen van folytonossági hiány, illetve kezd felettébb gyanús lenni, hogy TGeri már megint ott volt, amikor elestem. Mondjuk, most nem tudom rákenni, kivételesen tényleg semmi köze nem volt hozzá 🙂
Az utolsó szűk kis ösvényen megértettem mekkora buli a bringázás: a jobb oldalamat az előbb lezúztam, a balt végigcsípte a csalán, így kell ezt 🙂

Összességében nem vagyok elégedett, megint atomjaimra hullottam: talán pihenni kéne (ezt a szót nem ismerem, de azt mondják, nem rossz elfoglaltság), vagy később járni dolgozni, vagy kevesebbet utazni, vagy többet aludni, vagy… nem tudom, majd kitalálom. Mindenesetre ma Sejce, holnap meg Dobogókő, közte egy jó nagy alvás. 

Végszónak pedig az alábbi képet küldöm mindenkinek, aki szereti:

Versenyhelyett

Szóval az történt, hogy eldöntöttem: ha szombat reggel jó idő van, elindulok Crosskovácsin. Sajnos jó idő volt, szóval felmálháztuk magunkat, és nekiindultunk, a szokásos káoszban és késéssel.

Odaérkezvén a káosz csak fokozódott: hol a rajt, hol lehet nevezni, hol a Sipi, hol a kulacs, hol a vizem….

Elsétáltunk a nevezéshez, ahol minden csurom sár volt, az erdőben meg ez csak még rosszabb, ráadásul megjöttek a menetrend szerinti felhők is, úgyhogy inkább mégsem neveztem. Olyan határozatlan vagyok, vagy mégsem?
Kicsit lógattam az orrom, de Petivel összefutottunk, és ő azt mondta, hogy ha így érzem, jobban teszem, ha nem indulok, mert a pánik senkinek nem jó. Mondjuk engem ilyen esetben engem ki kell lökni a színpadra, aztán valahogy majdcsak lesz, mert a vizsgastresszt nehezen kezelem. De a Dunát úgysem úszom meg, és úgyis azt terveztem be legközelebbre.

Ennek örömére elrajtoltattam a fiúkat, aztán bezúztam Budára, és Ricsit szórakoztattam. Kicsit pániknapom volt, szóval végülis mégiscsak jó döntés volt nem indulni, de így túratempóval volt időm a köveken leküzdeni magam. Én akartam technikázni, megkaptam… Kicsit meredekebb és kövesebb lett, mint terveztem, és majdnem volt egy pofáraesés is (szó szerint át a kormányon, mert megakadt egy kövön az első kerekem.), de azért megérte.

Az mondjuk kicsit problémás volt, hogy egyikünk sem tudta, hogy hol is vagyunk pontosan, de végülis a hegyet megtaláltuk, és csak fel kellett menni rajta (…), és annyira nem vagyunk messze a civilizációtól, valahova csak kijutunk. A lényeg, hogy sokáig kellett felfelé menni, aztán egy kicsit le, és megint sokat felfelé. Közben azon gondolkoztam, hogy ez egy olyan hegy, amin lehet körbe menni és sosem lesz lefelé része. Azért elcsendesedtem néhány emelkedőn, amikor az életemért küzdöttem, de olyan helyeken kitekertem, hogy magam is meglepődtem. Lefelé már nem voltam olyan büszke magamra, több helyen leszálltam, de ma extraköves utat sikerült találni. Én meg extrán nem tudtam haladni, versenyen tuti hiszti lett volna belőle.

Végül visszakerültünk ismerős helyre, és 700 m szint mászást épp elégnek ítéltünk.

Zoli beszámolója alapján jobban nem is dönthettem volna, hogy nem indultam. Csúszós-sáros volt az egész, sok esés volt, fellöktek embereket, és egy kicsit sem élveztem volna. Ráadásul neki sem ment jól, nem volt ereje, a harmadik körre szedte össze magát. Sipi rá is vert 10 percet, így nem lett pozitív élmény ez a verseny. De majd legközelebb megmutatjuk 🙂

System upgraded

Ezen a napsütéses szerdai napon elűztem egy mumust.

Nem szeretem a Naszályt, mert vagy nagyonfel lehet menni, vagy nagyonle. A tavalyi nagy sikerű mutatványom után, még a paranixi korszakomban ráadásul megijedtem egy kődarabtól, és nem mertem lejönni egy aprócska lejtőn, azóta nem is jártam arra.

De ma bosszút álltam 🙂 Igazából, mint így utólag kiderült, pont semmi nem volt rajta, de átléptem az árnyékomat.

Ezoterikus rét

Hétvégén jön a Crosskovácsi, két hét múlva Duna, három hét múlva Salz… azt hiszem, felpörögtek az események…

Hatefő

Négy nap szabadság után fizikai fájdalmat okozott felkelni ma reggel, és egyébként is hétfő van. Márpedig tudjunk, hogy a 7-fő bűn.

Egyébként csak el akartam mesélni a tegnapi kalandjaimat: a szombati aktív pihenés után alig tudtam felvonszolni magam az emeletre, így vasárnapra nyertem egy recovery napot. Az alábbi események determinálták, hogy ez nekem ne legyen jó:

– Zoli fél pár cipőjét kerestem távirányítással, mire kiderült, hogy nála van, csak elbújt (a cipő, nem Zoli)
– mire menetfelszerelésbe vágtam magam, elkezdett esni
– félúton vettem észre valahol a mezőn, hogy a jobb lábammal azért nem tudok kicsatolni, és érzem rém furának a pedált, mert az egyik csavar kitekeredett az SPD-ből. A szerszámkészletem az esőkabátom zsebében, ugye :)) Szóval kézzel próbáltam visszacsavarni, nyilván korlátozott sikerrel.
– a sínekkel köztudottan nem vagyok jóban, most is majdnem kigáncsolt egy.

Itt eldöntöttem, hogy akkor inkább hazamegyek.

Kész csoda, hogy a ma esti gyűlésre készült süti ehető, nem égettem szénné és úgy tűnik, semmi oda nem illő nem került bele. Legalábbis remélem….

Szóval ki kér sütit? 🙂

HHHogyisvolt az a Szuszogó?

Szombatra terveztünk egy kis terepezős kört a Hármashatárhegyre, hogy majd ismét kettészakad a csapat: én a kis B csoportommal, a nagyfiúk meg elmennek játszani.

Ebből az lett, hogy teljes sokként ért minket a hír, miszerint Geri mindkét bringáját ellopták péntek este. Annyira nem térek ezen napirendre, teljesen fel vagyok háborodva. Egyszerűen nem tudom feldolgozni. Ilyenek mindig másokkal történnek, nem ennyire közeli barátokkal… Reméljük jó nyomon vannak, és vissza fogja kapni a járgányokat, szerencsére elég egyediek.

Így szombat reggel már nyilvánvalóvá vált, hogy már megint nem lesz B csoport… Ennek örömére laza bemelegítésként a Szépvölgyi úton át megközelítettük a HHH-t. Mondjuk ez így elég bátor vállalkozás volt, hiszen pont irányba álltunk, amerre a legfeketébbek voltak a felhők.. Node, szeretünk veszélyesen élni…

Ricsi mondta, hogy nincs jó erőben, szóval csak háromszor tudott volna körbebringázni, mire én felküzdöttem magam, de megérte, mert legalább szép a HHH tetejéről a város. Már amikor lemegy annyira a pulzusom, hogy újra lássak… Miután kinézelődtük magunkat, első körben legurultunk a siklóernyős starthely felé, utána egy kis egynyomoson, amerre már egyszer jártam. Most már nem volt olyan félelmetes mint elsőre, és bizonytalanság sem volt. Egy helyen néztem el a vége előtt kb 10 méterrel, és befékeztem, pedig le tudtam volna jönni, ha nagyon akarok. De nem akartam, épp nincs rajtam seb 🙂

Mindenesetre az első sikerélmény megvolt, Zoli meg is lepődött, hogy akkor már nem is kell nekem díszkíséret, simán lemegyek bárhol. Kár, hogy ez nem igaz 🙂

Második körben jó ötletnek tűnt az ún. Szuszogón felmenni. Nem volt az. Alig köves, alig meredek felfelé, de legalább jó hosszú. Sipi eljött velem kerülőúton, mert az könnyebb. Egy sziklakert felé. Ugyanolyan meredeken. Ugyanolyan hosszan. És ugyanolyan kövesen. De szerencsére el is kezdett esni kicsit, csak a buli kedvéért, hogy csússzanak is a kövek. A legjobb persze a brutálpárás levegő volt, nehogy oxigénhez jussunk. Szóval jó volt na, mind élveztük.

Az tartott életben, hogy a Hangárban van kávé, és egy kollégám is itt csatlakozott hozzánk. Innen elindultunk lefelé, hogy az Árpád-kilátó – János-hegy felé vegyük az irányt. Én még azt hittem, hogy ez jó ötlet…

Feltekertünk az Árpád-kilátóhoz, lenézve a városra megállapítottuk, hogy bizony esik mindenütt. Úgyhogy el is indultunk a felhők irányába, hátha kapunk mi is belőle.

Lefelé egy egész kellemes kis szakasz indult, és mivel Zoli most már úgy gondolja, hogy nem kell rám figyelni, el is zúzott előre. A következő kép pedig az, hogy mászik ki a szakadékból, és rángatja ki a bringát a bokorból. Sipi intett, hogy minden oké. menjünk tovább, lent találkozunk.  Mi meg vártunk és vártunk…. Kezdtem aggódni, Ricsi fel is ment megnézni gyalog, hogy mivanmár, majd ő is eltűnt. A kisgömböc jutott eszembe, vagy hogy valami fekete lyuk van, de végül mindenki előkerült. Szerencsére külsérelmi nyom nincs (Zolin se), de a fékcsere aktuálissá vált… Sajnos Sipi legutóbbi triplaleszúrRittbergere után ez az esés csak 9 pontot ért (főleg mert nem láttuk, és amúgy is a kisebb nehézségi foka miatt alacsonyabb pontot ért), de a próbálkozást feltétlen értékeltük.

Itt nekem már lassan elég volt a fel, de ha az ember korpa közé keveredik ugye…. Irány fel a János- hegyre! Amikor megláttam a felt, már az aszfalton elgondolkoztam, hogy kell-e ez nekem, de nem volt alternatíva, mentem. Nem nevettem….

A földút már csak a hab lett a tortán: a srácok előrementek, Sipi velem akítv pihent, pár DH-s elzúzott lefelé, tiszta idill. Meg égdörgés és villámlás, de hát miaznekünk.

Én ugyan azt hittem, már lassan fenn vagyunk, de tévedtem. Innen Laci jött velem az aszfalton még a Libegőig, a többiek úgy döntöttek, hogy jó ötlet egy ösvényen menni. Utóbb kiderült, hogy nem volt az. Mármint nekem igen, én szép kényelmesen feltekergettem, a srácok nem örültek annyira. Ricsi demonstrálta, hogy mennyire volt jó ötlet: ha a hülyeség egy egység, a nagyon hülyeség két egység, akkor ez nagyjából akkora volt, mint a Libegő épülete. 🙂

 A Normafán kajálgatás után sikerült eldönteni, hogy egy utolsó ösvényen megyünk le, és nem kerüljük meg a hegyet, nem mászunk fel még egyszer a Szuszogón, és nem fogunk a Kékesre sem felmenni ma. Ez az ösvény volt a legjobb, volt benne pár vidámság, és majdnem élveztem is. Kár lett volna kihagyni 🙂

A vége 40 km, 1000m szint lett, én kicsit kevesebbet terveztem. Hatalmas mákunk volt, mert gyakorlatilag nem esett, pedig ott keringtek a felhők felettük. És ahogy szokásos, Sipi még ment egy kört, mert tűrhetetlen, hogy Zoli egy helyen gyorsabb volt nála, és amúgy se fáradt el (….) 

Valahogy mindig úgy alakul, hogy megszívom, és mennem kell a nagyokkal, de igazából csak jár a szám, szeretek nagyon velük menni. Mindig tanulok valamit, és biztos, hogy minden alkalommal fejlődök.

Tehát, mikor megyünk legközelebb? 🙂