Akartam írni a hétvégén, de aztán persze jól nem maradt idő rá, meg keresem itt a kifogásokat, de lusta voltam, na.
Pénteken végre valamiben ügyesebb voltam, mint Zoli: nekem hamarabb ment a kitett gally átugrása. Konkrétan elsőre. (mármint bringával, nem gyalog.) Persze ez még édeskevés, attól még ő lejön bárhol, én meg nem, ráadásul a harmadik körben már ő is gond nélkül csinálta meg, úgyhogy azt hiszem, még kicsit kell gyakoroljak, mielőtt újra arcoskodni próbálnék a nagyokkal (amúgy se gyógyult még be teljesen a térdem) 🙂
Mindezek után, szombat reggel ismét laposan találtam a kerekemet, most a másikat. Vagyis elsőt. Vagyis… na mindegy, érted, a másikat, mint amit legutóbb megjavítottak.
És az ott nem körömlakk…
Én már tubeless ready vagyok, a kerekeim kevésbé… Gyors idegbaj után hívtam a kedvenc szerelőmet, hogy mentsen meg. Szerencsém volt, és épp ráért, (bár az arcán nem láttam a felhőtlen örömet, hogy megint láthat), így első kerék ki, irány a szerviz. Meg legalább végignéztem, hogy hogy készül a tubeless kerék. Mindig tanul az ember valamit. A szerelő utolsó kérdése: Vissza tudod rakni a kereket? Ezzel úgy vagyok, hogy ha ennyi műszaki érzék sem szorult belém, akkor hagyjam is abba a bringázást sürgősen, de azért kicsit aggódtam, hogy ha rosszul teszem vissza, azért 40-nél elhagyni a kereket lefelé Királyrétről igen látványos.  (Gyk: átütőtengely, aminek idióta hexalockos rendszere van. Még a szervizes is gondolkozott rajta, hogy ezt itt így most hogy, pedig látott már pár kereket életében) Mondjuk mielőtt még nagyon örülne, hogy nem lát pár napig, a váltóm nem vált rendesen, és Szilvás előtt még szükség lesz egy kis beállításra. Lassan a fizetésemet neki kell utaltassam, amennyit költök…
Itt már csak egy problémám adódott, mégpedig a terep. Zoli nem akarja, hogy egyedül terepre menjek (valahol jogos is, nincs annyi tapasztalatom), viszont most hétvégére elfogytak a babysittereim, nem volt ki velem jöjjön. Így nagyrészt az aszfalt maradt és egy kis kör Nógrád felé, sok veszélyes kanyarral…. Mindenesetre jól szórakoztam a táblákon, MINDEN kanyarba kitették. A végén már tényleg féltem, hogy itt valami veszély leselkedik rám. (Például egy medve.)
Node visszatérve a terepre, muszáj leszek elindulni egyedül is. Van pár út, amit kinéztünk már, hogy az jó lenne, nem vészesek, és gyakorolni mindenképp jó. Végülis kocsit is úgy tanultam vezetni, hogy egyik nap felbosszantottam magam, hogy az apám nem enged egyedül, a kocsi meg áll a ház előtt, úgyhogy fogtam magam és elindultam – majd eltévedtem, alig bírtam leparkolni, és amit lehetett, elrontottam, de végülis még élek, a kocsit se törtem össze, és megtanultam vezetni is.
A mai pihenőnapot igyekszem alaposan kihasználni, legközelebb pénteken lesz belőle. Kezdek aktívan aggódni is (nem ma kezdtem, van rutinom benne, hogy kell szétparázni magamat bármilyen esemény előtt), és kétpercenként nézem az időjárást. Elvileg jó idő lesz, bár ezt nehezen hiszem el.

És a legfontosabb, hogy épp egy éve jártunk Nove Mestoban a világbajnokságon, ahol végképp beleszerettem ebbe a világba. Ki gondolta volna, hogy mi minden történik egy év alatt 🙂