A hétvégét ismét sikerült túltolni egy csöppet…

Szombaton csak aszfalton mentem úgy 50 km-t, szép kis kör, madárcsicsergős, zölderdőbenjártam-nemvoltkékibolya-mertmájusvan környéken. Nem mellesleg szigorú pulzuskontrollal is 15 percet javítottam ezen a körön tavaly nyárhoz képest.

Aztán tegnap délután Peti bejelentkezett, hogy akkor a vasárnapi Vértes maratont én mindenképp passzoljam, mert agyig fogok süllyedni a sárban, az nekem meg nem buli, hogy cibálom a bringát. Főleg, mert a sárban közlekedés már level 2, és ott még nem tartok. (legutóbbi próbálkozásom vadmalac módra fetrengés lett, szóval van hova fejlődni) – hamar meggyőzött, mert ha ő, aki szereti a sáros versenyt, mert ha elég gyorsan mész, úgyis kicsapja a kerék, azt mondja, hogy ne erőltessem, én bizony hallgatni fogok rá.

Ennek örömére Sipivel megbeszéltem, hogy mivel ő még sérült, vigyen el egy (neki) lájtos körre. Be is vergődtem Pestre, majd irány a Hármashatárhegy! Első körben fel az Árpád-kilátóhoz, átverekedvén magunkat a turistákon – itt fent legalább be tudtam tájolni magam, hogy hol is vagyunk tulajdonképpen. Valahogy nem éreztem túl jól a lefelét, pedig nem is volt vészes, még csak nem is meredek.

Árpád-kilátás

Leérkezés után már csak fel kellett menni a HHH tetejére, az új kilátót megnézni, végülis ezért jöttünk. Szép lassan kismókusban tekergetek felfelé, próbálok nem megfulladni és nem versenypulzuson (értsd, határ a csillagos ég) menni, amikor szép lassan elmegy mellettünk egy futó. Csöppet sem éreztem kellemetlenül magam, hogy én a csoda-traktoron küzdöm fel magam, erre egy gyalogos lehagy…ennyire még sosem éreztem magam gyengének…

Nade, a kitartás meghozza gyümölcsét, csak sikerült felérni, és ismét keresztülverekedni magunkat a turista-tömegen. Ott megcsodáltuk az ejtőernyősöket, rengetegen repkedtek, köszönhetően a csodaszép időnek.

Véletlen se mosolyodik el, nekem meg kilóg mind a 64 fogam… 🙂

A lefelé már meccsesebb volt…oké, magamnak kerestem a bajt, és nagyon bátor voltam, simán mentem Sipi után, csak lassan ideje lenne megtanuljak kanyarodni és fékezni is. Vagy legalább kanyarodni….
Jó meredeken indultunk lefelé, megkaptam a köves-gyökeres utat, és ugyan nem siettem el a leérkezést, de valahogy levergődtem. Közben azon gondolkoztam, hogy itt mekkorát lehet esni, és ha nem tanulok meg sürgősen nagy sebességnél információt feldolgozni, akkor rosszul járok, mert megint szedhetem össze a testrészeimet a szakadékból. A lankás részen csak száguldozni kellett, a baj csak az volt, hogy a levelek között beszűrődő fénytől pont nem láttam, hogy min fogok átmenni. Úgy voltam, hogy Sipi megy elől, ő biztos látja. Ha meg nem, akkor puhára esek 🙂

Az utolsó lejt már nem volt vicces (na jó, de, csak akkor még nem nevettem), a kedvencem: meredek, jó kis nyomvályús, a közepén kövekkel, de szerencsére csak kicsit sáros. Párszor megcsúsztam, és lefutott előttem, ahogy én futok le az útról, és töröm ketté a bringámat, sőt félúton meg kellett állni pihenni, mert még túl gyorsan fáradok, de lejöttem, annak ellenére, hogy ez tényleg para volt.

Visszajutottunk a civilizációba, az óbudai új bringásút egy álom, csak sajnos elég hamar felébredtünk az Árpád híd előtt a macskaköveken… Megegyeztünk, hogy igazán nem is kell terepre menni, van néhány jó képességű bicikliút….

Innen már csak haza kellett jutni, még úgy 30 km…Persze Dunakeszin elkapott az eső, és bár aranyat ér, de nem voltam felhőtlenül boldog a felhők alatt (jelezném, hogy csak felettem volt fekete felhő, amiből esett, körös-körül pedig szikrázó napsütés, igazi rajzfilmes módra)

Legközelebb jobb lenne több terep, de ma ennyi fért bele. Így is 4 órát töltöttem a nyeregben, a héten összesen 10-et. Szerintem túlteljesítettem.

Ez meg csak úgy, kéktraktorok