Amikor hazaértem, találtam egy negyed GiantBart, rajta a felirat: “Eat me” – helyből eszembe jutott, hogy ha most ezt megeszem, akkor össze fogok menni, mint Alice, és már mehetek is a nyúl után…

Azért bátor voltam, megettem. Azt hiszem legalább annyira betéptem, mint amit a fent említett könyv hangulata determinál…

Egész szép időnek látszott a szobából, szóval jó ötletnek tűnt egy szál rövidnadrágban és széldzsekiben nekivágni az edzésnek. Ez a gondolat épp addig tartott, amíg ki nem kanyarodtam a 2-es útra….

Úgy voltam, hogy megyek Csörög felé két kört, egyet a szokott irányból, egyet meg visszafelé. Odafelé még csak szidtam a szelet közel sem úrilány módjára, de amikor az első kör végére értem és visszafordultam, na ott beütött a magic-GiantBar.

Az egy dolog, hogy sprinteltem, mert majdnem rám csukódott a vasúti sorompó, viszont nem volt idegem még egyszer kivárni, hogy elmenjen a vonat, de amint átértem, elkezdett esni az eső. Mintha ma már szóba került volna ez az esőkabát kérdés…

Itt már elkezdtem röhögni, hogy a hülyegyerek nekiáll edzeni az esőben, és még nem tudtam, hogy a nap csúcspontja csak most jön: ebből az irányból ugye még nem mentem ezen a körön, de hát nem lehet olyan bonyolult, egy helyen kellett újra keresztezni a vasúti síneket – én be is kanyarodtam az első szimpatikus átjárónál, majd realizáltam, hogy tökre nem ott vagyok, ahol kellene. Jó, hát mindegy, én ugyan vissza nem megyek már a szembeszélbe, megyek erre tovább. Konkrétan egy idő után ott álltam Csörög közepén, valahol a semmiben, és nevetgéltem magamban, hogy na, hozom a formám. Még szerencse, hogy montim van, mert az út elfogyott már percekkel azelőtt, és akkora árkok voltak, hogy simán kihasználtam a telót, de legalább addigra már épp elállt az eső. Így az állóképességi edzésbe egy kis technikázást is belevittem, csak úgy kellemest a hasznossal módra.

Lassan visszabolyongtam a civilizációba, még mindig magamban röhögcsélve, majd a következő kanyarban ismét ráálltam az oldalszélre, hogy majdnem befújt az autók közé. Oké, nem vagyok nagydarab, de azért simán arrébbpakolt. Az utolsó 5 km-t teljes szembeszélben tettem meg, annyira fújt, hogy alig kaptam levegőt tőle, és csak tekertem, de majdhogynem egyhelyben álltam…

Azon gondolkoztam, hogy hát igen, nem adják ingyen a helyezéseket, de most már tényleg nem lehet rám fogni, hogy ne tennék meg mindent érte…

Végül teljesen átfagyva sikerült hazaérni, bár voltak kétségeim, hogy ez egyáltalán sikerül-e. Majdnem két óra ilyen időben…

24 nap a Szilvásig!