Month: április 2016 (page 2 of 2)

Függőségek

Az előbb kaptam meg ezt a cikket:

10 jel, ami arra utal, hogy biciklifüggő vagy

Nos, a 10 jel hevenyészett fordításban és hozzá dőlt betűvel a véleményem az alábbi:

1. A lábszárad folyamatosan sebes

 – jelenleg épp nem, de azért különböző testrészeimen van néhány (maradandó) nyoma annak, hogy próbálkozom a bringa határait megkeresni – 

2. A biciklid legalább annyit ér, mint a kocsid

– Nincs hozzáfűznivalóm. Egyetlen kifogásom, hogy a kocsim öreg és olcsó. –

3. Mindenféle szezonra és időjárási körülményre van egy külsőd

– MÉG nincs. Egy versenygumim van félretéve, hogy ne az kopjon. De még csak most kezdtem a bulit… – 

4. Az embereket nem névről, hanem bicikliről ismered fel.

– lássuk be, nem olyan jó a névmemóriám. Bár nem reprezentatív felmérésem alapján a legtöbb bringás vagy Zoltán vagy Gergely – 

5. Fejből tudod, hogy ki jár a te megszokott útjaidon.

– Hello, Strava! – 

6. Mindig tudsz okot, hogy miért kell egy új alkatrész

– Khm, kéne egy új cipő. Ahhoz meg új pedál. Meg ha már itt tartunk, kéne kulacstartó is. –

7. Annyit vagy a helyi bringaboltban, hogy azt hiszik, ott dolgozol

– Na legalább ez nem igaz. De csak mert az internet korában élünk, mindig van egy kuponom a Rosebikes-hoz – 

8. A barnaságod a csuklód fölött kezdődik és véget ér a vállad alatt

– Április van, ma megyek először rövidujjúban!! – 

9. Van egy egész dobozod, amiben régi, használhatatlan alkatrészek vannak, de képtelen vagy kidobni

– Zoli, nyilatkoznál? –

10. Minden újdonságot erőteljes gyanúval szemlélsz

– Engem lekötnek az újdonságok, egyelőre még nyitott vagyok. Meg kiskocka.  – 

+1, amit én tennék hozzá: egy utcai cipőre/ruhára sajnálod a pénzt, de szó nélkül veszel bringásnadrágot 12 ezerért…

Ti hogy álltok a függőségekkel? 🙂

…but what is the question?

Merthogy megvan a válasz! 🙂

Kicsit nagy, de nincs kisebb. Lehet kézfejre hízni?

Sipitől kaptam kicsit megkésett szülinapi ajándékként, tulajdonképpen kitalálta a gondolatomat. Egész télen egy fehér, bolyhos kesztyűben tekertem, ami minden volt, csak megfelelő nem. És most végre van rendes hosszú ujjú kesztyűm! Ráadásul, hogy pont olyan színű, mint a járgány – ez már csak hab a tortán. Mondjuk a torta már elfogyott két hónapja, de ez részletkérdés, Sipi megérdemel egyet csak úgy is 🙂

A másik mai sztori, hogy elmentünk cipőt próbálni nekem. Az alábbi beszélgetés zajlott le köztem és a bringaboltos srác között:
Én: Szeretnék mtb cipőt, úgy 37-es szokott jó lenni, mert 36-os a lábam.
Srác meghökkenve: Uuuu, hát, olyan kicsi méretet nem tartunk… Hát, 41-es a legkisebb, de nézd, próbáld meg ezt, ez 39-es (!!!!)
Én: abba mondjuk simán be tudok költözni, még külön konyhát meg fürdőszobát is kialakíthatok…

Szegény srác nem volt vevő a humoromra, de úgy állt ott, mintha 45-ös tűsarkút szerettem volna, úgyhogy ma sem lett cipőm, csak kalandom…azóta se értem, hogy vajon ennyire lehetetlent kértem, vagy csak ennyire ritka, hogy lányok rendes cipőt akarjanak venni.

Mondjuk azért az is megér egy misét (vagy mesét?), hogy nem nézik ki belőlem civilben, hogy ültem már bringán. Oké, nem vagyok profi, és dolgozni nem bukóban járok, sőt az utóbbi időben elég gyakran lánynak öltözöm, arról nem is beszélve, hogy szőke is vagyok, de cuki, ahogy meglepődnek emberek, hogy a biciklizés azt jelenti, hogy kimegyek az ajtón és azt nem a szobában kell csinálni, sőt néhanapján még sáros is leszek (bár ez utóbbit kicsit ritkítanám). Mindenesetre jól szórakozom, pont olyan, mint amíg egyetemista koromban is jól lehetett sokkolni a népet azzal, hogy mit tanulok – és nem kórboncnok vagyok, ennyire azért nem vagyok pszichopata. (Olyanja meg úgyis csak az idegbeteg lónak van – most meg inkább megyek aludni, de azért kíváncsi vagyok, ki jutott idáig az olvasásban)

Viszont a kesztyűm állati menő!

Mélyvíz, csak úszóknak!

Túl vagyok három hónap edzésen. Szalad az idő…Ennek örömére tegnap megcsináltam a múlt héten elmaradt aerob tesztet, hogy a kedves edzőm lássa, hogy merre fejlődök (vagy nem :)). Ez igen vidám dolog, mert a helyi hegyre kell háromszor felmenni: 140-es, 150-es, 160-as átlagpulzussal. Ez így több, mint 600 m szint, még ha csak aszfalt is… Lenyomtam, és kiderült, hogy nem is olyan haszontalan edzeni, mert a múlt hónaphoz képest nagyjából egy-másfél percet javítottam az időimen. Annyira, hogy a 160-as pulzuson jobb voltam, mint a tavalyi legjobb időm. Oké, akkor nem edzettem szisztematikusan, és nem is ennyit, de jó érzés rekordokat döntögetni.

A mai tekerés nem akart viszont összejönni, a kis pajtásaim sorra mondták le az időpontot, kinek munka, kinek szülinapozás jött közbe, utolsó reményem Dávid volt. Estére kiderült, hogy Zoli tegnap úgy széthajtotta magát, hogy a Pilis helyett inkább a kiscsoportos foglalkozásomat választja.

Dávid 10-re meg is érkezett, majd lesokkolt, hogy hozott magával két profit is. Na mondom, srácok, ti most jól jártatok velem… Mindenesetre sosem baj, ha az ember szervizesével megy bringázni 🙂

Laza bemelegítésnek átzúztunk a kosdi úti emelkedőn, utána irány a terep. Nem igazán szeretem azt a részt, sok a nyomvályú, és tavaly még szégyenszemre le is toltam pár helyen a bringát. Nade, idén már nem tehetek ilyet, mentem a srácok után. Zoli kedvenc teszt emelkedője azért megtört… a 140-150 bpm-es utazótempóm helyett belenéztem a 180-ba, aztán a végén elfogytam és muszáj volt feltolni. De új cél, idén még kitekerek itt, még ha mókuskerékben is!

Azért igyekeztem tartani a tempót lefelé, de nyilván esélytelen volt. Azért néhol bevártak a srácok, de igazából gyorsan kiderült, hogy ez nem az én napom lesz.

A következő jó kis sziklás emelkedőn nagy nehezen feltekertem, mire fölértem a fiúk meglepődve kérdezték, hogy “te itt kitekertél??” Hát ki, miért nem kellett volna? A tanulság, hogy felfelé nem zavarnak a sziklák meg ha technikásabb a terep, csak lefelé kell megtanulni jól jönni.

Itt szétváltunk, Dávid eljött az óvodás csoporttal (velem), a profik meg felmentek a Naszálycsúcsra. Találtunk egy cuki mezőt, meg is kellett állni fotózkodni, olyan szép ilyenkor.

Lent megvártuk a nagyokat, elég hamar odaértünk, szóval mi még fel-le gurulgattunk, hogy teljen az idő. Mikor befutottak, épp mi is lefelé zúztunk a kis kavicsos úton, az jó volt úgy.

Átvágtattunk még egy földúton Magyarkútig, de itt már éreztem, hogy nekem elég lesz, elfogytam, nem tudtam odakoncentrálni, annyit meg nem ért, hogy átessek valamin, Zolinak meg elkezdett fájni a térde, szóval jól egymásra kenhettük, hogy miért is kell nekünk hazamenni inkább.

Szerencsére útközben van a kedvenc cukrászdánk, és a megfelelő szénhidrátpótlás fontosságát hangsúlyozandó, nyilván meg kellett állni fagyizni.

A heti összegzés elég kemény lett, összesen 12 óra edzés, 147 km tekerés (plusz egy futás), 2200 m szintgyűjtés. Hajrá április!

Newer posts