Tegnap megvolt az utolsó technikai edzés a verseny előtt. Hát, magunk között szólva, nem állítanám, hogy maradéktalanul elégedett vagyok a teljesítményemmel, kicsit szét voltam csúszva fejben, de nagyon igyekeztem. Néhány álló helyzetből bokorba borulás megvolt, csak a rend kedvéért (cserébe tetőtől talpig olajos mind a két lábam. Fogalmam sincs, hogy csináltam), és azért volt néhány sikerélmény, hogy felmentem olyan helyen, amire először felnézve kizártnak tartottam (meg le is jöttem. De csak mert a hegy tetején mégsem maradhattam)  Azért az ún. Bringabanda körön maradt még olyan hely, ahol nem tudok kitekerni felfelé, és olyan is, amin még nem merek lejönni. De ami késik… 🙂
Viszont ilyen szép az erdő (meg a bringám is <3)
Most viszont már csak a pihenés-készülődés meg két nap van hátra, és persze, hogy a pánik tetőfokára hágjon… jó úton halad, éjjel már alig aludtam… Nem vicces ám, hogy ilyen kis stresszgombóc vagyok mindentől, hiszen tulajdonképpen mi történhet? Legrosszabb esetben nem másfél óra alatt teszem meg a versenyt, hanem szép lassan. Valahogy majdcsak körbeérek. Kicsit zavar, hogy az eredeti tervvel ellentétben külön indítanak a hosszútávos fiúktól, és egyedül leszek a rajtnál, de hát ez van, majd megismerkedek a mellettem állókkal 🙂

Utánanéztem, 16-an vannak a már benevezett lányok a korosztályomban, ami azt jelenti, hogy az első 10 reálisnak tűnik, hacsak nem iszonyat erős mindenki. Ha meg igen, akkor gyakoroltam (A maximalista törpét a fejemben meg benyugtatózom, hogy maradjon csendben). Egyébként rá vagyok gyógyulva a weather.com-ra, egyelőre vállalható időt mond, hiszek benne, hogy igazat mondanak, de én már csak ilyen kis naiv vagyok.
Végszóként álljon itt a szintrajz:

Kemény vagyok mint Tarzan talpa!