Date: 2016-04-18

Nyitótábor másfél km-re a tótól – 3. rész


Vasárnap

Két kemény nap után úgy gondoltam, hogy na majd vasárnap fogok tudni aludni…nem jött be. Fél nyolckor már megint a kis tejeskávés jelenetemet adtam elő, és vártam a többieket.
Igyekeztünk kicsit korábban elindulni így utolsó nap, hogy még legyen idő megnézni a nagyokat DH pályán. Miután felnyergeltük a lovakat, újra elindultunk felfelé, így harmadszorra már nagyon fájt. Ehhez képest mondjuk jobb idővel mentem fel a ciklámen szegmensen, mint előző két nap… Közben hallgattam a Geriket, és rengeteg olyan infot tudtam meg, amit nem biztos, hogy akartam – tulajdonképpen ez egész hétvégén így volt, hiába, aki korpa közé keveredik… 🙂
Éreztem, hogy fáradt vagyok, és kicsit meccsesebb lesz lejönni, de úgy voltam, hogy ha előző két nap megoldottam, akkor ma is menni fog. Egy darabig jól is voltam, a többiek mondogatták, hogy az XC pálya felé megyünk, jó lesz. Jó volt, részletezném: meredek – kanyar – mégmeredekebb – kanyar – húbzmegeznagyongáz – ennek sosem lesz vége… Gyakorlatilag a három meredek szakaszból kettőn toltam és csak rövidebb részeken tudtam visszaülni, közben meg néztem, hogy távolodnak a pöttyök (a többiek).
Lefelé újra a patak felé vettük az irányt, jó hosszú lejt jött, de ahogy említettem a második részben, lesz még szerepe ennek az útnak: egész jól vettem a lefeléket, figyeltem Gergőre, hogy mit hogyan kéne, de mivel egész jól ment, azt gondolta, simán lejövök, ahol pénteken letoltam, én meg túl bátor voltam. Nem jött össze. Kicsúszott a hátsó kerekem, behúztam az első féket, attól az első is kicsúszott, és a mozgó bringáról próbáltam meg leszállni – végülis sikerült, ha úgy vesszük… Belevágódtam a porba, szerencsére a bringa rajtam landolt, és neki nem lett baja, én meg feküdtem kicsit a homokban. Feltápászkodtam, felmértem a károkat, és tulajdonképpen nem is olyan vészes.* A patakpart szépsége tompította a fájdalmat is, viszont ahol Bea lehozott tegnap, ma már inkább letoltam, csak a biztonság kedvéért.
Lent a fiúknak persze azt mondtuk, hogy TGerinek nem tetszett, hogy gyorsabb vagyok nála, és fellökött J

Innen már csak fel kellett menni a DH pálya tetejére, hogy kicsit nézelődjünk. 
Very kibaszott fucking danger (Szűcs Gábor képe)
Ádám bemutatta, hogy kell lejönni a sziklakerten, hiába, aki profi… Nagyon jól nézett ki! Azért Sipi sem maradhatott ki a buliból, mondtam is neki, hogy még jó, hogy lejött, és nem hozott rám szégyent. A csapat nem bringás tagjai is megérkeztek, Nóci fel is szedte az igazi DH-sokat, akik ott ugráltak mellettünk, megmutatták, hogy hogy is csinálják ezt a helyiek. Egy darabig nézelődtünk, fotózgattunk, aztán lassan ideje volt hazafelé venni az irányt.
De ha lementünk, bizony fel is kell… a pénteki útvonal egy részén mentünk fel ismét, aznap kitekertem végig, most muszáj volt egy kis időre leszálljak, elfogyott az erő. A tetején összevártuk egymást, Zoli mondta, hogy itt mehetek, igyekezzek nem fékezni. Hát, én nem is fékeztem túl sokat. Magam sem értem, hogy hogyan… Aszfaltra jutottunk, ahol Zoliék meglepődve vették észre, hogy máris ott vagyunk.
Utolsó mászás volt hátra, fel a Károly kilátóig, ahonnan állítólag valami jó út visz hazáig. 
A kilátónál két néni ült a padokon, és rámcsodálkoztak: tényleg én vagyok az egyetlen lány velük? Hát igen, ez ilyen buli, de a hőseim végig mellettem vannak, nagyon vigyáznak rám!
A három nap alatt ez volt a legélvezetesebb lefelé utam, végig sziklás, de stabil, és igaz, hogy 160-as pulzussal jöttem végig, két pihenővel, hogy feldolgozzam a beérkező infokat, de ez volt a tábor legjobb része. Nem volt könnyű, de imádtam. A szálloda hátsó kertjében még kellett azért a lépcsőzés a végére, de az már szinte rutinból ment.
Összefoglalásul, nagyon sok szintet léptem a három nap alatt, olyan meredekeken mentem felfelé, amit sosem hittem, hogy képes vagyok kitekerni, és egy percig sem voltam egyedül, végig volt támogatásom, és most megint annyi élménnyel jöttem haza, hogy győzzem feldolgozni. 
*Alábecsültem kicsit, az éjszaka már nem volt vicces – tehát ma sem aludtam, belilult a combom, nehezen emelem a bal karom és a hasamon is végig vannak zúzódások. Büszkén viselem a harci sérüléseket, még két hét az első versenyig.

Nyitótábor másfél km-re a tótól, 2. rész

 
Szombat
 
Új helyen nem tudok jól aludni, hiába voltam fáradt, már reggel 8 előtt a szálloda éttermében tobzódtam a kis tejeskávémmal, várva, hogy a többiek is magukhoz térjenek. 10-re terveztük az indulást, fél óra késéssel sikerült is.
Készült csoportkép, majd ha eljut hozzám, felteszem ide is. Jó sokan voltunk és természetesen minden elfogultság nélkül mondom, hogy nagyon jól néztünk ki az egyenmezben🙂 UPDATE: íme a csoportkép. Valahogy nem sikerült egy irányba nézni – de azért szépek vagyunk 🙂

 

 
A terv az volt, hogy én megyek, ameddig bírok a többiekkel, és ha elfáradok, valahol lecsatlakozok és aszfalton hazagurulok. Tartottam az igen alacsony (165-175) közötti pulzust (fogalmam sincs, hogy hogy nem haltam bele már az elején a terhelésbe), ami mondjuk betudható az izgalomnak és annak, hogy nagyon igyekeztem nem lemaradni.
Gerinél volt az útvonalterv, meg a GPS, de mivel az erdőben nincsenek tökéletesen kitáblázva az utcák, volt néhány tanakodás, hogy vajon merre induljunk. Találtunk egy többágú kereszteződést, ott megnéztünk minden utat, mire kiderült, hogy melyik is a miénk.
Vajon hol az út?
Ahogy mentünk fel-le, TGeri folyamatosan magyarázott, hogy hogyan kanyarodjak, hogy próbáljak csípőből, toljam le a lábam a kanyarban és arra támaszkodjak, és egyéb okosságok, amiket nagyon igyekeztem megjegyezni, többé-kevésbé sikeresen. Vagyis elméletben tök jól megértettem, de gyakorlatban azért volt kihívás benne…
A Tolvaj-patak mellett meglepően meredekeken lejöttem, egy-két hely volt, ahol leszálltam (ezt érdemes megjegyezni, még elő fog kerülni vasárnap),  Mindenesetre kár, hogy ott nem volt idő fényképezni, megérte volna.
Azért itt már kezdtem fáradni, pedig km-ben nem is mentünk olyan sokat… Brennbergbányán volt az első pihenő, megegyeztünk, hogy az osztrák kört még megcsinálom velük, utána innen haza tudok menni azokkal, akik feladják a harcot.
Tehát innen irány Ausztria, nézzük meg mi van a másik oldalon. Kisebb kalandok után megtaláltuk, hogy hol lehet átvágni a bozótoson, hogy mint illegális határsértők átjussunk egy széles útra, amit mentén eljutottunk volna a tóhoz, ami onnan épp másfél km-re van. Legurultunk egy erdészházig, ahol elkaptak az osztrák népviseletbe öltözött helyi bácsik, hogy most akkor nagyon gyorsan tűnjünk el innen, mert egyrészt tilos az Á, másrészt meg vadászidény van, és olyankor nem szerencsés csörtetni a bokrok között.
Végül aszfalton legurultunk Ritzingig, ahol kicsit már kezdett meghajlani a tér, mert még mindig másfél km-re volt a tó. (Viszont aszfaltbetyárkodásom eredménye, hogy elengedtem, és 50 km/h fölött gurultam lefelé, újabb szintlépés)
Egy másik erdei úton indultunk fel, ahol kevésbé volt tilos közlekedni, csak eléggé zavart, hogy az a tó vagy a hegy tetején van, vagy HGerinek vannak fura fogalmai a másfél km-ről (mint kiderült, utóbbi…)
A tó előtti utolsó emelkedőnél a két Geri sprintversenyt rendezett, én meg az életemért küzdöttem, csak az tartotta a lelket, hogy már láttam magam előtt, hogy a tóparton ebédelünk, és iszunk egy kávét. De már csak másfél km volt hátra! Na jó, csak viccelek, mert amikor felértünk, egyből kiderült, hogy a strand zárva van. Hát nem volt őszinte a mosolyom… Leültünk a fűbe, elővettem egy GiantBart, rágcsáltam kevés lelkesedéssel, Zoli meg a kezembe próbált nyomni egy kávés zselét, kis híjján a hajára kentem. Végülis majdnem ugyanaz, mint a rendes kávé, csak hiányzott róla a tejhab.
Itt mondtam, hogy akkor nekem ennyi volt, ahol lehet, lecsatlakozom, mert ha ilyen fáradtan még vagánykodok, abból tuti pofára esés lesz.
Oké, irány az aszfalt, már csak vissza kell jutni Brennbergbányára, onnan tudunk hazamenni. Persze a nagyok már rég kipihenték magukat, én meg küzdöttem fel magam gyök kettővel, bízván benne, hogy egyszer csak elfogy a felfelé, nagy boldogan begurultam, hogy oké, pihenő, amikor az eleje mondta, hogy jó, akkor indulhatunk! Nem voltam kedves… Ezért elnézést, de muszáj volt némi levegőt vegyek.
Brennbergbányán újra megálltunk vizet vételezni a kútból, két néni meg nagyon szeretett volna velünk beszélgetni, így kiderítettük, hogy a szomszéd faluban van egy pizzéria. Király, meg van mentve a haza, irány enni!
Leparkoltuk a lovakat, majd lesokkoltuk a helyi erőt: egy db bácsi, gyanítjuk a tulaj szolgált ki (vagyis inkább éppen csak nem küldött el) minket – azzal indított, hogy pizza nincs. Hozzak étlapot? (Áh, nem kell, tudjuk fejből.) Ha egyedül lettem volna, vagy legalább nem húszan, akkor biztos felállok és elmegyek, de itt nem volt opciónk. Kértünk leveseket meg palacsintát, összesen két óra alatt sikerült abszolválni ezt a műveletet úgy, hogy az első levest gyakorlatilag odahajította elénk (se kanál, se szalvéta), majd amikor már mindenki megkapta a palacsintáját, Ádám jelezte, hogy ő is kért 4 lekvárosat, akkor elmorogta a bácsi, hogy azt nem tudom vállalni. (????????) Komolyan, az asztal alá borulva röhögtem kínomban, ez teljesen kész volt, hogy ennyire ne akarjon pénzt keresni… Kritikán aluli volt a kiszolgálás, de legalább a leves ízlett.
Innen már aszfalton csak haza kellett gurulni, 50 km, 1200 m szint lett a nap vége, és rettenetesen elfáradtam, de iszonyú büszke voltam magamra, hogy teljesítettem. A fiúk szerint nem is olyan rosszul. Sajnos már csak egy fél nap marad, és a jól megérdemelt süti, innen folytatom…(folytatás itt)