Azon gondolkoztam, hogy tuti nem vagyok ép. Megsütött a nap, vagy csak a szél elfújta az agyam és megzápult…

Már második napja kint vagyok, igaz tegnap csak másfél órát, de akkor esett egy kicsit. Úgy voltam, hogy majd meglátjuk, max ha nagyon esik, hazajövök. De inkább végigcsináltam az edzést, és amúgy is elállt…Mondjuk csak 4×10 perc intervall volt, plusz a közte lévő lazító rész, végülis másfél órát ki lehet bírni rossz időben is.

Ehhez képest ma már reggel fújt a szél, és be is volt borulva (én meg ki), valamit igazán meleg sem volt. De edzésnap nem maradhat ki, szóval csak összeszedtem magam és nekivágtam.

Elmentem Szobig, ami innen jó 30 km, tehát vissza is nagyjából ugyanannyi. Annyira fújt a szél, hogy hiába mentem síkon, mintha folyamatosan emelkedőnek mentem volna és úgy éreztem, letépi az arcom a szél. Majd meghaltam… Nagymarosnál úgy voltam, hogy király, ha már itt vagyok, akkor elmegyek Zebegényig, a kávézóig. Amikor odaértem, akkor meg úgy, hogy jó, akkor már Szob eleje is meglesz, fotózkodni akarok a Szob táblával. Nem találtam a Szob táblát, el kellett menjek érte egészen a kompig. Én ugyan komp akartam lenni, de nem komp lett-em. Na jó, ez még szerintem is rossz volt.

Leültem elrágcsálni a kis műzliszeletemet a Dunaparton, hátha segít hazafelé, meg nem ártott megpihenni kicsit, és bőszen bíztam benne, hogy visszafelé tényleg nem fordul meg a szél, mert akkor én fordulok fel, és ha már idefelé megpusztultam, visszafelé hátha hátszelem lesz.

LETT! Visszafelé olyan időt jöttem, hogy magam is csodálkoztam, végig elég jó tempót nyomtam, kaptam is pár QOM-ot Stravan 🙂 Nagymaros-Vác szegmensen 4 percet javítottam a tavalyi legjobbamhoz képest, azért az már komoly teljesítmény (nekem). Ez azt jelenti, hogy azért csak van értelme edzeni, mert javítom az időimet, csak erősebb vagyok lassan.

A vége majdnem 3 óra lett, nagyon fáztam és nagyon elfáradtam, most ülök, és így jó. Nem hiszem, hogy ma bármi másra is alkalmas leszek…

Azért ilyenkor van időm gondolkozni, azon túl is ,hogy mekkora hülye vagyok, hogy ilyen időben kint bohóckodok. Az egyik, hogy edzés nem maradhat ki. Igen, szeretem a szabályokat, és szeretem betartani és betartatni is őket, nem is nagy buli velem társasozni. De úgy gondolom, hogy ha már pénzt adok egy edzőnek azért, hogy kínozzon, legalább csináljam meg a feladatot, biztos van értelme annak, amit mond. A másik, hogy tudom, hogy kezdő vagyok, tehát nekem sokkal jobban szükség van a szisztematikus edzésekre, mint a profibbaknak, mert ők alapból sokkal ügyesebbek meg erősebbek. Nekem muszáj csinálni, nincs választás, különben sosem leszek jó. Másrészt meg, ha elhatározom magam és van célom, akkor mindent meg akarok tenni, hogy ne rajtam múljon, hogy valami nem úgy sikerül, ahogy szeretném. Az erőn kívül itt a monitzásban még annyi minden más körülmény van, ami el tudja rontani a versenyt. Rengeteg gyakorlásra van szükségem, hogy ne érjen váratlanul az erdő. Az erőért tudok tenni egyedül is, de csak akkor, ha nem hagyok ki edzést. Egyet sem. Az ügyességért meg mindig könyörögni kell valakinek, hogy jöjjön velem játszani, mert nem tudok egyedül, ahhoz még túlságosan félek, és nem vagyok elég gyakorlott. Ennyit arról, hogy a bringázás magányos sport….

Meg azon is gondolkoztam, hogy milyen kár, hogy ilyen későn kezdek hozzá a bringázáshoz. Jobb lett volna, ha korábban belekerülök a vérkeringésbe. Most már azért veterán vagyok a master1-ben. Jó, sosincs késő elkezdeni, de azért előnyösebb fiatalabban nekilátni az állóképességi edzéseknek.

Mindenesetre csinálom, jövő héten meg tábor, három nap terepen. Kicsit félek, de alig várom 🙂