Túl vagyok három hónap edzésen. Szalad az idő…Ennek örömére tegnap megcsináltam a múlt héten elmaradt aerob tesztet, hogy a kedves edzőm lássa, hogy merre fejlődök (vagy nem :)). Ez igen vidám dolog, mert a helyi hegyre kell háromszor felmenni: 140-es, 150-es, 160-as átlagpulzussal. Ez így több, mint 600 m szint, még ha csak aszfalt is… Lenyomtam, és kiderült, hogy nem is olyan haszontalan edzeni, mert a múlt hónaphoz képest nagyjából egy-másfél percet javítottam az időimen. Annyira, hogy a 160-as pulzuson jobb voltam, mint a tavalyi legjobb időm. Oké, akkor nem edzettem szisztematikusan, és nem is ennyit, de jó érzés rekordokat döntögetni.

A mai tekerés nem akart viszont összejönni, a kis pajtásaim sorra mondták le az időpontot, kinek munka, kinek szülinapozás jött közbe, utolsó reményem Dávid volt. Estére kiderült, hogy Zoli tegnap úgy széthajtotta magát, hogy a Pilis helyett inkább a kiscsoportos foglalkozásomat választja.

Dávid 10-re meg is érkezett, majd lesokkolt, hogy hozott magával két profit is. Na mondom, srácok, ti most jól jártatok velem… Mindenesetre sosem baj, ha az ember szervizesével megy bringázni 🙂

Laza bemelegítésnek átzúztunk a kosdi úti emelkedőn, utána irány a terep. Nem igazán szeretem azt a részt, sok a nyomvályú, és tavaly még szégyenszemre le is toltam pár helyen a bringát. Nade, idén már nem tehetek ilyet, mentem a srácok után. Zoli kedvenc teszt emelkedője azért megtört… a 140-150 bpm-es utazótempóm helyett belenéztem a 180-ba, aztán a végén elfogytam és muszáj volt feltolni. De új cél, idén még kitekerek itt, még ha mókuskerékben is!

Azért igyekeztem tartani a tempót lefelé, de nyilván esélytelen volt. Azért néhol bevártak a srácok, de igazából gyorsan kiderült, hogy ez nem az én napom lesz.

A következő jó kis sziklás emelkedőn nagy nehezen feltekertem, mire fölértem a fiúk meglepődve kérdezték, hogy “te itt kitekertél??” Hát ki, miért nem kellett volna? A tanulság, hogy felfelé nem zavarnak a sziklák meg ha technikásabb a terep, csak lefelé kell megtanulni jól jönni.

Itt szétváltunk, Dávid eljött az óvodás csoporttal (velem), a profik meg felmentek a Naszálycsúcsra. Találtunk egy cuki mezőt, meg is kellett állni fotózkodni, olyan szép ilyenkor.

Lent megvártuk a nagyokat, elég hamar odaértünk, szóval mi még fel-le gurulgattunk, hogy teljen az idő. Mikor befutottak, épp mi is lefelé zúztunk a kis kavicsos úton, az jó volt úgy.

Átvágtattunk még egy földúton Magyarkútig, de itt már éreztem, hogy nekem elég lesz, elfogytam, nem tudtam odakoncentrálni, annyit meg nem ért, hogy átessek valamin, Zolinak meg elkezdett fájni a térde, szóval jól egymásra kenhettük, hogy miért is kell nekünk hazamenni inkább.

Szerencsére útközben van a kedvenc cukrászdánk, és a megfelelő szénhidrátpótlás fontosságát hangsúlyozandó, nyilván meg kellett állni fagyizni.

A heti összegzés elég kemény lett, összesen 12 óra edzés, 147 km tekerés (plusz egy futás), 2200 m szintgyűjtés. Hajrá április!