Nos, komfortzónából kilépés megtörtént, és még élek. Mondjuk voltak kétségeim….

Reggel 9 után volt a találkozó Gadával Ürömön, onnan gurultunk át Pilisvalahova, hogy felszedjük a többieket. Vagy ők minket, végülis nézőpont kérdése…

Gada javaslatára bedobtak a mélyvízbe, menjünk át terepen a találkozóhoz is! Namost, első szabály: sose higgyetek egy bringásnak, aki azt állítja, hogy végig sík! 🙂 Na jó, ez még tényleg csak a bemelegítő volt, kicsit dombocskák, Pilisvalameddig, ahol egyrészt vártak a többiek másrészt rájöttem, hogy nem indítottam Stravát. Márpedig ha nincs Straván, meg sem történt! Így az első 5 km hiányzik a mérésből, de hát annyi baj legyen, volt még utána is mit mérni.

Elindultunk együtt, és úgy terveztem, hogy mi Sipivel hamar leválunk, mert ő olyan cuki, hogy képes lesüllyedni az én szintemre, és teljes lelki nyugalommal végigjönni az én dedótempómban, ami lássuk be, messze van a gyorstól.

Ehhez képest, mindenki az én tempómban jött!!! Nagyon jól esett, hogy bírták, hogy én diktálok, és ugyan nekik a nyugalmi pulzus környékén lehetett, én azért a 160-170 bpm-et tartottam. Még szerencse, hogy viszonylag sokáig tudok nagy pulzuson menni.

Felértünk egy útelágazódáshoz, ahol a többiek kicsit bementek az erdőbe, mi Sipivel maradtunk a kavicsos úton, nekem az se volt könnyű… Felvánszorogtam, aztán le egy kereszteződésig, és mikor épp elkezdtünk tanakodni, hogy vajon merre lenne praktikus elindulni, megjelentek a többiek is.

Ezen a részen még száraznak tűnt az erdő

Kicsit arrébb ismét szétváltunk, a versenyzők felfelé mentek, jó meredek ösvényen, hagy szokják, mi négyen a lazább utat választottuk, legalábbis HGeri szerint az lájtos út, két meredekebb szakasszal. Kivételesen nem kamuzott, tényleg meredek volt… Viszont végig ki tudtam tekerni!!! Oké, megnéztem, 185-ös pulzuson még kapok levegőt 🙂 Elég sziklás volt felfelé, szóval voltak kétségeim, de végülis valahogy feljutottam.

Közben beszélgettünk (már amennyire ilyen pulzuson lehet), hogy azért nem vidám egyedül menni terepen, mert ha ott jönnek a farkasok/mérgeskígyók/vérmókusok/medvék és széttépnek, nehéz megvédeni magunkat. Erre tökéletes megoldásnak mutatkozott egy mindig magunkkal hordott 3D nyomtató, amivel bármikor lehet nagykaliberű vadászpuskát nyomtatni. Kivéve, ha lefagy a Paint, de sebaj, majd a medve megvár és iszik egy kávét. Gyanítom ezt az oxigénhiányos állapot okozhatta, mert már diffúzióval vettük a levegőt minden szabad pórusunkon. Hiába, Dobogókő magasan van. Legalábbis más értelmes magyarázatot nem látok 🙂

Közben meg kellett állni a szikláknál fogalmamsincshol, itt Sipi csinált rólunk képet:

“Csináljatok úgy, mintha szeretnétek egymást!”

Az utolsó 20 méteren már messziről látszott, hogy extrém meredek, Ricsi meg Geri még kitekertek, Sipi is megindult, majd megcsúszott egy kövön és bemutatott egy 9,2 pontos tripla leszúrt Rittbergert a bokorba (köszi Ricsi, ezt szépen mondtad :)), és mivel úgy ítéltem meg, hogy ezt nem fogom tudni überelni, inkább feltoltam 🙂

A Matyi büfében elfogyasztott életmentő palacsinta és forró tea után Geri még kitalálta, hogy a lejt előtt bemelegítésnek jó lesz, ha felvisz a kilátóhoz. Felfelé még oké volt, de le is kellett jönni, Geri szerint jó ötlet az ottani lépcsőn lejönni. Fentről nem tűnt olyan vészesnek, mentem utána  – tévedtem, hülye ötlet volt, akkora letörések voltak azok a lépcsők, hogy őszintén csodálkozom, hogy egyáltalán lejutottam – de legalább már nem fáztam, fűtött az adrenalin.

Irány lefelé! Nekem elég para a lefelé, de úgy voltam, hogy egyrészt ott a gravitáció, másrészt meg az XT fék csak tud valamit, próbáljuk ki, végső esetben meg majd letolom.

Jóval lassabb voltam, mint a fiúk, de azért néha bevártak így is, állati cukik voltak, és végülis olyan helyeken jöttem le kérdés és problémázás nélkül, ami volt olyan rossz, vagy még rosszabb mint az ominózus Bükk maraton, sziklás-köves, de nem túl meredek. Na jó, de. Nekem az volt 🙂

Lejutottunk egy viszonylag sík részre, ahol meg minden erősen nyomvályús és igazi dagonyázós-saras volt, itt-ott szárazabb foltokkal. Már alapvetően azon nyávogtam, hogy milyen mocskos lesz a bringa, de aztán úgy gondoltam, hogy megnézem milyen hideg az a tócsa 🙂 Mármint úgy értem, hogy egy saras részen megcsúsztam és kismalac módra lefeküdtem a sárba. Jólvanna, jó ötletnek tűnt 🙂 Szerencsére utolsó voltam, lassan mentem és senki nem látta, de a bal oldalam, a cipőm, a fehér kesztyűm (minek montizik az ember lánya fehér kesztyűben) vastagon sáros. Második esést bemutattam, sajnos lényegesen alacsonyabb pontszámmal, mint Sipi.

Újabb elágazáshoz értünk, ahol HGeri indult előre, hogy namajd ő jól megnézi, menjünk utána. Méter mély nyomvályú kétoldalt, de legalább középen egész száraznak tűnt. Nem volt az. Geri kereke elmerült úgy 10 centit, mi pedig csak azt láttuk, hogy  krumplibogár módra kapálózik a földön (a nap harmadik esése is megvolt, ha nem csaptunk volna fel elég sarat, így legalább kellően összekoszoltuk magunkat). Mondjuk amilyen a terep volt, UAZ-zal kellett volna jönni…

Nem sokkal később előreengedtük a srácokat, és Zoli, Sipi meg én maradtunk le az én tempómra, mert mocskosmód (szó szerint) elfáradtam, és nem mertem már nagyon menni, nagyon nem tudtam koncentrálni, és még elég sziklás volt meg sáros. Ha meg már nem tudok figyelni az ilyen helyen, az elég necces, egy borulás meg egy napra épp elég volt.

Végre kivergődtünk az aszfaltra, már túl voltam 900 m szinten, amikor megtudtam, hogy Csobánka felé kell menni a kocsiért, és ott bizony van egy szép hosszú, 10-12%-os emelkedő. Fájt. Nagyon. Még vérmókus fokozatban is.

A legvégére, csak a biztonság kedvéért jutott még egy jó kis emelkedő a kocsiig – hiába, fontos a megfelelő levezetés a tekerés végére…

A végeredmény: úgy 50 km, 1000 m szint, rengeteget tanultam, és sok bátorságot gyűjtöttem. Valóban csoda történt a komfortzónán kívül 🙂