Szóval gondolkoztam. És beszélnünk kell.

Nem, nem akarok szakítani! 🙂
Azért igyekszem humoromnál maradni, végülis csak könnyed elmélkedés következik. Még elkattinthattok!

…..
…..
…..

Jó, én szóltam, hogy még elkattinthatsz, innentől magadra vess!

Na jó, igazából ma pihenőnapom van, és szerdáig nem is látok bringát (leszámítva azt a hármat, amik a hálóban laknak), és rengeteg a szabadidőm filozófiai vitába bocsájtkozni saját magammal. Miután kis híjján ecetet öntöttem a hús alá olaj helyett, inkább kiszórakoztam magam a konyhában (aztán reméljük a srácok túlélik a lasagne-mat), már jöhet is a napi ámokfutás az internet bugyraiban. Mondjuk egyelőre olyan sokan nem olvasnak, hogy kínosnak érezzem 🙂

Tehát a motiváción gondolkoztam, hogy vajon miért is jó nekem, hogy kínozom magam és tudom, hogy verseny közben is azon fogok gondolkozni, hogy hogy juthatott eszembe ekkora hülyeség, pedig igazából a lelkem mélyén én ezt tényleg élvezem. Olyan kihívást találtam magamnak, amiben rengeteg oldalról van legyőzendő feladat. Egyrészt a bennem lakó kis maximalista törpét tudom etetni, hiszen önbizalmat ad, ha valamit sikerül megcsináljak, pl. a lépcsőzés, vagy csak egy félelmetesebb lejtőn lejönni.
Másrészt meg már attól tériszonyom van, hogy ha kissámlin állok és kizártnak tartom, hogy egyedül mossak ablakot vagy fára másszak – legyőzni magamban ezt a félelmet a lejtő tetején nem kispálya…. Másoknak semmi az egész, de nekem hatalmas lépés egy-egy ilyen.
Harmadrészt a maximalista törpével együtt él a házi kísértetem, a versenyszellem. A két hülye meg egymást hergeli odabent a fejemben!!!! Világos, hogy sokakat hidegen hagy a verseny, mert úgysem lehet első, akkor meg minek, de nekem az a hangulat, ami egy rajtnál van, amikor verseny közben együtt küzdjük fel magunkat a hegyekre, és amikor begurulsz a célba és boldogan dőlsz el, engem ez éltet. Tudom, a verseny semmi, és nem dobogóért megyek, de nekem már egy tizedik hely is boldogság. (és mélyen hallgatok a legutóbbi cyclocrossról)

Nem utolsó sorban, el sem tudom képzelni, hogy ne mozogjak valamit. Van olyanom, aki azért mozog mert muszáj, én azért, mert nem bírnám ki nélküle hosszútávon. Oké, el tudnám. Úgy egy hónapig. Utána viszketnék, hogy valamit kell csinálni. Ha nem bringáznék, akkor ott a futás (kár, hogy nem bírja a térdem), ha meg már terem, akkor TRX, crossfit, vagy valamit biztosan találnék. De egyelőre itt a legnagyobb a kihívás.Cserébe a legnagyobb élmény is…

Közben meg a heti 5 edzés, hogy nulla szabadidőm marad és állandóan fáradt vagyok, ráadásul még mindig majdnem tél van, elég kimerítő. Emellett kell megtalálni a motivációt, hogy igen, felmászok a görgőre, és igen, kimegyek akkor is, ha öt fok van kint és fúj a szél. Két és fél hónapja még nem hagytam ki edzést, remélem ez így is marad. Ebben rengeteget segít, hogy van edzésterv, megmondják mit kell csinálni, és törődnek velem, akkor is, ha kezdő vagyok.

Mindemellett hiába tudom, hogy az első versenyig még majdnem két hónap van hátra, bennem van az para, hogy egyáltalán képest leszek-e rá, végig tudom-e csinálni, lehetőleg úgy, hogy a bringa is és én is egy darabban érjünk a célba.

Lásd mint fent, believe you can and you are half way there. Valahogy idén sok ilyen coleho-i magasságokat súroló csoda jön velem szembe, ad egy kis támogatást. Tulajdonképpen az edzésmunkát belefektetem, állítólag annyira tehetségtelen sem vagyok, csak kicsit félős és gyakorlatlan.

Innentől pedig már csak abban bízhatok, hogy elég lesz, amit befektetek…