Egy barátnőmmel való beszélgetés során felmerült, hogy miután őt elütötték bringával (mármint ő volt bringával, a tettes egy szabálytalan autó), sosem lesz már képes félelem nélkül tekerni (majd adok neki egy egész elemet, hahaha. Hiába, a humorom fergeteges).
Mint ahogy említettem már az előzményekben, volt néhány emlékezetes pofáraesésem rövid pályafutásom alatt.
Egyrészt mert figyelmetlen vagyok, másrészt meg mert annyira nem vagyok pro, hogy minden hirtelen elém ugró tereptárgyat csak úgy kikerüljek (utalnék itt a villamossínre, ami jellemzően csak úgy az ember elé terem, minden előzetes figyelmeztetés nélkül)
Szóval a tárgyra térek: tavaly a Bükk maratonon egyetlen erősebb lejtő volt, nyomvályús és meredek (a mezőny eleje persze ezt észre sem vette, de én nem ott vagyok). Valaki kiabált mögöttem, hogy jobbról, én jól nevelt bringás módjára megpróbáltam balra húzódni, de inkább eldőltem.  Felpattantam, felszedtem a szétgurult kulacsot, járművet, testrészeimet, és inkább úgy döntöttem, hogy akkor itt az ideje eltolni a bringát. Szerencsére a lejtő alján állt a kihelyezett mentő. Itt kértem egy gyors sebfertőtlenítést, vártam 5 percet, hogy legyen némi vér az adrenalinomban, és azon gondolkoztam, hogy mi legyen. Nagy hegy már nincs hátra, a mentősök szerint vészesebb lejtő sincsen, lesz, ami lesz, visszaülök. Hát nem volt vidám az arcom (hanem inkább koszos és véres – minek fetreng egy úrilány kiizzadva a porban…), de onnantól tényleg nem volt nehéz szakasz, leszámítva, hogy minden apró kavicsnál úgy éreztem, hogy mentem felborulok. Egy apuka jött a kisfiával, hogy jól vagyok-e, végülis csak úgy néztem ki, mint akit megtámadott egy medve… aztán szegényt egy kicsit később utolértem,: kedvet kapott tőlem és ő is elesett, pedig igazán nem akkora buli, hogy utánozni kelljen.
Node, beértem, csálé bukóval (fel se tűnt akkor már), és jó alaposan bekötöttek a célban a mentősök. (Meg hát az sem tűnt fel akkor, hogy a vállamat is megzúztam, gyakorlatilag nem tudtam felemelni a karom és a fájdalom eltartott decemberig.)
De azt még nem tudtam, hogy a neheze csak most jön:
Ugyanis bepánikoltam. Nem viccelek, minden kavics zavart, ami az úton volt. Betonon is. Ott van alattam a kis traktorom, ami átmegy kb. bármin, én meg félek lefelé a Sejcéről az aszfalton…
Nem mintha feladtam volna, mert kimentünk gyakorolni, de a kedves férjem ott elgondolkozott, hogy mi lesz tovább, amikor azon a földúton, amin lejöttem már a Meridával is, nulla tapasztalattal, azon fogtam és letoltam a Scottot. Őszintén szólva, én is elgondolkoztam, hogy ebből nem lesz nagy karrier.
Szép lassan szoktam vissza. Először aszfalton, aztán a közeli ligetben egy apró lejtőn, aztán Sipivel egy kicsit erdőben, meg egy Mátra maraton lassú bejárás… Nem mondom, hogy lemegyek bármin, mert még bennem van a para, de sokkal jobb a helyzet. Sőt, idén már részt vettem egy cyclocross versenyen (kétes sikerrel) és egy kicsi lépcsősoron is lejöttem J

Ennyire pici volt az a lejtő, ami elsőre kihívást jelentett – ma már nem is értem mitől féltem rajta


Szóval összefoglalva a lényeget, a gyakorlás kell. Sokat és sokszor, először kicsiben, aztán majd lehet nagyobban. És szép lassan a bátorság is visszajön. Nem mondom, hogy én vagyok az új Jolanda Neff, de először saját magamat próbálom legyőzni, mindig egy lépéssel. (Nixi Coelhot hallották, köszönöm a figyelmet.)