Month: március 2016 (page 1 of 2)

Recovery lecsó

Az atomkemény húsvét után tegnapra csak egy laza futást nyertem, ma meg pihenőnap van, ki is használom a lehetőséget 🙂 Mondjuk cserébe szombaton mehetek háromszor a Sejcére a múlt heti elmulasztott tesztet megcsinálni, kíváncsi leszek, fejlődtem-e a február végihez képest…

Mindenesetre elég feszült a héten a légkör idehaza, szóval ma inkább rendes háziasszony módjára vacsorát főzök (Meg aranygaluskát, de csalok, mert azt a munkahelyi menzáról hoztam.)

Eléggé érzem a tavaszt, és vágyom a friss gazokra, meg színes ételekre a hosszú tél után (most mi van, nekem öt perc hideg is hosszú tél!). Mivel a hűtőben pont volt két cukkíni, úgy döntöttem, hogy legyen lecsó! (Sok fura kaját eszem, és nem vagyok odáig a magyaros ételekért, de szerintem lecsót bármeddig tudnék enni)

Mondjuk szerintem lecsót mindenki tud csinálni, és mindenki máshogy csinálja, de íme az enyém.

Nem, banán nem került bele. Kivételesen.

Feltettem egy jó szeletelős zenét, hátha motiválja a zöldségeket – nem így történt, muszáj volt nekem felszeletelni mindent. Egy nagy hagymát összevágtam (én félkörökre szoktam, hogy darabos legyen), most volt itthon bacon, azt megpirítottam, ráborítottam a hagymát, meg némi karikára vágott szárazkolbászt. Amikor már üveges a hagyma (nem a tekintete, az egész), rádobtam némi paradicsomot, meg pirospaprikát, és hagytam, hogy jó alaposan szétfőljenek a gazok. Erre ment a karikára vágott cukkíni és nagy darabokra vágott paprika. Innentől már megy magától, ha elpárolog, mehet alá kicsi víz apránként.
Mivel kiborulok ha a paprika héja lehámozódik, félkeményen szoktam hagyni, ütök rá tojást, és már kész is.

Színesvacsi

Holnap meg végre péntek, és jöhet a hétvége!

Végösszeg (NHH+Nógrád)

Azért azt hiszem, bátran kijelenthetem, hogy a hétvégét nem apróztam el… Összesítve a három nap alatt tekertem közel 120 km-t, és ebben volt 2000 m szint. A komfortzónám határa elmosódott pontként látszik a horizonton….

Ettől eltekintve vigyorgok mint a vadalma, tavaly fel nem merült volna bennem, hogy képes vagyok erre.

Egyrészt az immár három hónapja tartó alapozóedzések hatására nem fulladtam meg felfelé a hegyre, és képes voltam mindenhova felmászni, még ha nem is túl gyorsan, másrészt meg volt erőm lefelé is koncentrálni. Azért terepen lefelé is kell figyelni rendesen, ha már fáradt az ember, könnyebben lehet pofára esni, azt meg nem erőltetném.

Szóval a lényeg, hogy  a reggeli vizespóló verseny (mert muszáj volt a nyakamba önteni egy pohár hideg vizet, nehogy elhervadjak) után kocsiba vágódtunk egész Királyrétig, ahol rájöttünk, hogy esélytelen leparkolni, szóval inkább kicsit lentebb tettük le a kocsit. Miután felnyergeltük a lovakat (komolyan, ez a bringázás rém körülményes, ennyi kacatot magunkkal hordani…), a kavicsos úton mentünk fel Nagy hideg-hegyre, de útközben két gondolat járt a fejemben:

– melyik hülye találta ki, hogy biciklizzek, ahelyett, hogy otthon ülnék
– hogy fogok én innen lejönni??????

Ehhez képest rekordidővel értünk fel, legalábbis nekem az: enyém a QOM a Straván Kiráyrét-NHH között! Na nem mintha számítana, de ahhoz képest, hogy március van, és még csak három hónapja edzek, nem rossz teljesítmény. Kicsit ront a megítélésen, hogy elég kevés lányt kell legyőzni…

Sajnos sok képet nem csináltunk, el voltunk foglalva a sztrapacskával (szerintem megérdemeltük a hegymászás után), de van bizonyíték, hogy fenn jártam:

On the top of the world

Kiderült, hogy feleslegesen pánikolok, mert a kis csodabringám átmegy bármin. Komolyan, a sziklás ösvény jobban esett, mint a kavicsos út. Szépen mozog a teló, és kisimítja az utat. Azért a sáros foltokon ésszel mentem, a szombati fürdés elég volt 🙂
Ahogy eljöttünk egy kiscsalád mellett az egyik ösvényen, még hallottam, hogy apuka megjegyzi, hogy milyen jó bringák. Nos igen, világítok az erdőben…

Oké, van hova fejlődni és gyorsabban lejönni, de lassan már állíthatom, hogy néha még élvezem is az utat. Főleg mert csicseregnek a madarak, nyílik a hóvirág meg az odvas keltike, szóval nagyon szép ám az erdő, és csak szebb lesz, amint kifakadnak a rügyek. (Ha én kifakadok, az kevésbé lesz szép, de reméljük ilyen ritkán lesz.)

Királyréten még annyi energia lobogott bennem (meg a sztrapacska), hogy belementem, hogy átguruljunk megnézni a Nógrádi várat. Zoli nógrádi gyerek, így belementem az idegenvezetésbe: a Fatornyos fogadótól vezet át egy félig földút egész Nógrádig. Kicsit hullámzik az út (nem voltam részeg, csak dombos a környék), de teljesen jól járható.

Hazafelé már nem voltam olyan vidám, már nagyon vártam, hogy visszaérjünk a kocsihoz, már csak az tartotta bennem a lelket, hogy pár km van hátra.

A vége 45 km lett, 1000 m szinttel, szóval adtam a húsvétnak. Tulajdonképpen még mindig nem értem, hogy hogy csináltam. És állati büszke vagyok magamra!

Tekerés a vérmókusokkal

Nos, komfortzónából kilépés megtörtént, és még élek. Mondjuk voltak kétségeim….

Reggel 9 után volt a találkozó Gadával Ürömön, onnan gurultunk át Pilisvalahova, hogy felszedjük a többieket. Vagy ők minket, végülis nézőpont kérdése…

Gada javaslatára bedobtak a mélyvízbe, menjünk át terepen a találkozóhoz is! Namost, első szabály: sose higgyetek egy bringásnak, aki azt állítja, hogy végig sík! 🙂 Na jó, ez még tényleg csak a bemelegítő volt, kicsit dombocskák, Pilisvalameddig, ahol egyrészt vártak a többiek másrészt rájöttem, hogy nem indítottam Stravát. Márpedig ha nincs Straván, meg sem történt! Így az első 5 km hiányzik a mérésből, de hát annyi baj legyen, volt még utána is mit mérni.

Elindultunk együtt, és úgy terveztem, hogy mi Sipivel hamar leválunk, mert ő olyan cuki, hogy képes lesüllyedni az én szintemre, és teljes lelki nyugalommal végigjönni az én dedótempómban, ami lássuk be, messze van a gyorstól.

Ehhez képest, mindenki az én tempómban jött!!! Nagyon jól esett, hogy bírták, hogy én diktálok, és ugyan nekik a nyugalmi pulzus környékén lehetett, én azért a 160-170 bpm-et tartottam. Még szerencse, hogy viszonylag sokáig tudok nagy pulzuson menni.

Felértünk egy útelágazódáshoz, ahol a többiek kicsit bementek az erdőbe, mi Sipivel maradtunk a kavicsos úton, nekem az se volt könnyű… Felvánszorogtam, aztán le egy kereszteződésig, és mikor épp elkezdtünk tanakodni, hogy vajon merre lenne praktikus elindulni, megjelentek a többiek is.

Ezen a részen még száraznak tűnt az erdő

Kicsit arrébb ismét szétváltunk, a versenyzők felfelé mentek, jó meredek ösvényen, hagy szokják, mi négyen a lazább utat választottuk, legalábbis HGeri szerint az lájtos út, két meredekebb szakasszal. Kivételesen nem kamuzott, tényleg meredek volt… Viszont végig ki tudtam tekerni!!! Oké, megnéztem, 185-ös pulzuson még kapok levegőt 🙂 Elég sziklás volt felfelé, szóval voltak kétségeim, de végülis valahogy feljutottam.

Közben beszélgettünk (már amennyire ilyen pulzuson lehet), hogy azért nem vidám egyedül menni terepen, mert ha ott jönnek a farkasok/mérgeskígyók/vérmókusok/medvék és széttépnek, nehéz megvédeni magunkat. Erre tökéletes megoldásnak mutatkozott egy mindig magunkkal hordott 3D nyomtató, amivel bármikor lehet nagykaliberű vadászpuskát nyomtatni. Kivéve, ha lefagy a Paint, de sebaj, majd a medve megvár és iszik egy kávét. Gyanítom ezt az oxigénhiányos állapot okozhatta, mert már diffúzióval vettük a levegőt minden szabad pórusunkon. Hiába, Dobogókő magasan van. Legalábbis más értelmes magyarázatot nem látok 🙂

Közben meg kellett állni a szikláknál fogalmamsincshol, itt Sipi csinált rólunk képet:

“Csináljatok úgy, mintha szeretnétek egymást!”

Az utolsó 20 méteren már messziről látszott, hogy extrém meredek, Ricsi meg Geri még kitekertek, Sipi is megindult, majd megcsúszott egy kövön és bemutatott egy 9,2 pontos tripla leszúrt Rittbergert a bokorba (köszi Ricsi, ezt szépen mondtad :)), és mivel úgy ítéltem meg, hogy ezt nem fogom tudni überelni, inkább feltoltam 🙂

A Matyi büfében elfogyasztott életmentő palacsinta és forró tea után Geri még kitalálta, hogy a lejt előtt bemelegítésnek jó lesz, ha felvisz a kilátóhoz. Felfelé még oké volt, de le is kellett jönni, Geri szerint jó ötlet az ottani lépcsőn lejönni. Fentről nem tűnt olyan vészesnek, mentem utána  – tévedtem, hülye ötlet volt, akkora letörések voltak azok a lépcsők, hogy őszintén csodálkozom, hogy egyáltalán lejutottam – de legalább már nem fáztam, fűtött az adrenalin.

Irány lefelé! Nekem elég para a lefelé, de úgy voltam, hogy egyrészt ott a gravitáció, másrészt meg az XT fék csak tud valamit, próbáljuk ki, végső esetben meg majd letolom.

Jóval lassabb voltam, mint a fiúk, de azért néha bevártak így is, állati cukik voltak, és végülis olyan helyeken jöttem le kérdés és problémázás nélkül, ami volt olyan rossz, vagy még rosszabb mint az ominózus Bükk maraton, sziklás-köves, de nem túl meredek. Na jó, de. Nekem az volt 🙂

Lejutottunk egy viszonylag sík részre, ahol meg minden erősen nyomvályús és igazi dagonyázós-saras volt, itt-ott szárazabb foltokkal. Már alapvetően azon nyávogtam, hogy milyen mocskos lesz a bringa, de aztán úgy gondoltam, hogy megnézem milyen hideg az a tócsa 🙂 Mármint úgy értem, hogy egy saras részen megcsúsztam és kismalac módra lefeküdtem a sárba. Jólvanna, jó ötletnek tűnt 🙂 Szerencsére utolsó voltam, lassan mentem és senki nem látta, de a bal oldalam, a cipőm, a fehér kesztyűm (minek montizik az ember lánya fehér kesztyűben) vastagon sáros. Második esést bemutattam, sajnos lényegesen alacsonyabb pontszámmal, mint Sipi.

Újabb elágazáshoz értünk, ahol HGeri indult előre, hogy namajd ő jól megnézi, menjünk utána. Méter mély nyomvályú kétoldalt, de legalább középen egész száraznak tűnt. Nem volt az. Geri kereke elmerült úgy 10 centit, mi pedig csak azt láttuk, hogy  krumplibogár módra kapálózik a földön (a nap harmadik esése is megvolt, ha nem csaptunk volna fel elég sarat, így legalább kellően összekoszoltuk magunkat). Mondjuk amilyen a terep volt, UAZ-zal kellett volna jönni…

Nem sokkal később előreengedtük a srácokat, és Zoli, Sipi meg én maradtunk le az én tempómra, mert mocskosmód (szó szerint) elfáradtam, és nem mertem már nagyon menni, nagyon nem tudtam koncentrálni, és még elég sziklás volt meg sáros. Ha meg már nem tudok figyelni az ilyen helyen, az elég necces, egy borulás meg egy napra épp elég volt.

Végre kivergődtünk az aszfaltra, már túl voltam 900 m szinten, amikor megtudtam, hogy Csobánka felé kell menni a kocsiért, és ott bizony van egy szép hosszú, 10-12%-os emelkedő. Fájt. Nagyon. Még vérmókus fokozatban is.

A legvégére, csak a biztonság kedvéért jutott még egy jó kis emelkedő a kocsiig – hiába, fontos a megfelelő levezetés a tekerés végére…

A végeredmény: úgy 50 km, 1000 m szint, rengeteget tanultam, és sok bátorságot gyűjtöttem. Valóban csoda történt a komfortzónán kívül 🙂

Out of comfort zone

Azt mondják, hogy akkor történnek a csodák, ha kimozdul az ember a komfortzónájából… hát azt hiszem, velem most rengeteg csoda fog történni!
Tegnap már kimozdultam, sokkal könnyebb lett volna hazamenni és aludni egy nagyot, ehelyett este fél nyolckor még felmásztam a görgőre és lenyomtam egy speed edzést. Mármint nem drogozok, és nem úgy speed, mint speedfitness és társai, hanem egy óra görgő magas pedálfordulattal. Állati jó szórakozás maxfordulatot keresni, hogy közben ne fordulj le a bringáról… Abban a 10 másodpercben mindig bevillan, hogy remélem, hogy meghúztam a görgő tartócsavarját, különben a szobabiciklizés lakberendezésbe fog átcsapni, és keresztülvágódok a falon, egyenesen a fürdőszobába (nem, arra nincs ajtó. Tarzan erős, fúr másikat.)

Mindenesetre a tegnapi edzés minden volt, csak nem komfortzóna, és ezt most a hétvégén tervezem fokozni. Szép időt írnak, holnap az idei első igazi terepen tekerés a BringaBandásokkal (amiből az lesz, hogy nagyon hamar leszakadok a csapatról Sipivel), aztán egy teszt a Sejcén (hogy fejlődtem-e a múlt hónaphoz képest) és húsvét hétfőre meg egy Nagy hideg-hegy – Csóványos kör. Ez utóbbit el sem tudom képzelni, hogy meg tudom csinálni, de elindulok és majd lesz valami. Várom a csodát! 

Recovery

Éljen, recovery hetem van!!!

Ez azt jelenti, hogy laza hétköznapi edzések, semmi keménykedés, tegnap csak egy fél óra volt az egész, de cserébe elég eseménytelen is ez a hét.

Mindenesetre rossz passzban vagyok, szóval nem is nagyon van mit írjak. Vannak időszakok, amikor sehogy nem találom a helyem, és nem jó úgy, ahogy van. Ezen túl kell lépni, és idővel jobb lesz, és jobb lesz a kedvem, vagy legalábbis Nixi Coelho bölcsességei térnek vissza.

Most már nagyon várom a tavaszt, a friss zöldségeket, epret, rebarbarát, és a napsütést minden mennyiségben. Mondjuk ezzel nem oldódik meg az alap problémám, de legalább már sokáig lesz világos, és még van remény, hogy hazaérjek időben.

Várom a hétvégét, most két terepezős nap is van kilátásban, az már elég jól hangzik.

Szóval várakozó álláspont, aztán majd hétvégén a lovak közé csapunk! Még kétszer kell felkelni a héten…

Daily motivation. Well said.

Terepszemle

Akadt ma hajnalban egy szabad órám, úgy gondoltam, kihasználom. Mivel ilyen kevés időre nehéz bármilyen komolyabb terepre eljutni, maradt a Sejce, a helyi hegy (mellesleg kavicsbánya, csomó vicces táblával, hogy robbantási terület és társai. Ezeket nyilván nem vesszük komolyan, amíg ki nem kerget az őr onnan, hogy talán mégsem kéne tűzijátékká változni)

Nagy lendülettel megindultam, aztán gyorsan rájöttem, hogy olyan szembeszél fúj, hogy letépi a fejem…szerencsére ez nem történt meg, de azért végig ellenszélben menni nem volt olyan vidám.

Tulajdonképpen csak azért mentem, hogy megnézzem, mennyire sáros az út, és jelentem, tök száraz! Kár, hogy nem volt több időm, menekülhettem volna megint a kutyák elől, és még jobban kiderült volna, hogy még gyenge vagyok – egyelőre többet toltam felfelé, mint tekertem, de hát annyi baj legyen, végülis csak március van. Idén (sőt életemben) először mentem egyedül minimálisan is terepre, szóval egyelőre még bennem volt a para, hogy jönnek a farkasok és széttépnek, ami teljesen reális elképzelés a nyaralók mögött, hiszen annyira nem távolodtam el a civilizációtól, de sosem lehet tudni. Így viszont megvan a kis gyakorlós köröm, tavaly óta nem veszett el, és ugyan még félek rajta, de ide ki tudok járni délutánonként és ha ezt megszokom, akkor nem lesz sehol para!

Viszont ilyen szép idő volt:

A szép zöld korlát nem kellett volna, de más tereptárgyat nem találtam

Szóval sunshine, happiness, love, peace és társai 🙂

Sütinapló – avagy kalandjaim a szőrös gesztenyével

Szerda este nem éreztem, hogy az én napom lenne: egyrészt rohantam edzés után haza Pestről, de egy baleset miatt elkéstem fodrásztól, szóval most már a frizurám se tart (ó, minő katasztrófa), másrészt amikor hazaértem, és benéztem a hűtőbe, ott már tombolt a buli.

Még indulás előtt, múlt hét pénteken kivettem egy adag gesztenyemasszát (szigorúan cukormentes) a fagyasztóból, hogy majd jól sütök belőle valamit. Aztán ott is felejtődött, én meg megléptem négy napra.

Nos, szerda este megtaláltam a kiolvadt gesztenyét, kicsit megsimogattam a hátán a puha, kékesszürke szőrt és mivel már nem volt szívem megenni, inkább útjára engedtem. Megérte ennyit várni vele, mert így már segítség nélkül is elsétált a szemetesig…

De nem szoktam csak úgy feladni, inkább vettem ma is egy adag gesztenyét, ebből már sikerült varázsolni. Ma úgyis még egyedül vagyok itthon, pihenőnap, semmi dolgom, már majdnem unatkoztam volna….
Kicsit olvasgattam a neten és a fellelhető receptek és alapanyagok ötvözetéből született az alábbi:

Jó, ez se szép. Meg fotózni se tudok, de hát mindenben én sem lehetek jó. (Igen, jobban főzök, mint amilyen a humorom.)

Szóval hozzávalók:

Egy csomag (250g) cukormentes gesztenyemassza
Úgy fél liter víz
100g kókuszliszt
50 g fehérjepor (vaníliás van itthon, de a csokis is pont jó)
150g joghurt (volt itthon és jó ötletnek tűnt beleborítani)
20g kakaópor
fagyasztott meggy

A gesztenyét összekevertem a vízzel, (tényleg jó sokat fel tud venni!), aztán a joghurttal, és a szárazanyagokkal. Egy sütőpapíros tepsibe borítottam az egészet és rászórtam meggyet. 180 fokon kb. 40 percig sütöttem, nem lett teljesen szilárd, nem is kell neki. Szerintem elég édes így is, de ha nem, akkor mehet bele valami édesítés (xylit, eritrit, kristálycukor, csiliszósz, vagy ami jól esik). Legközelebb teszek bele sütőport is és esetleg némi étcsokit összetörve. Rontani nem fog rajta.

Holnap már rendes edzésnap, ha a MÁV is úgy akarja, reméljük összejön!

Back home – back to work, back to workout

Szerencsésen hazaértem, a Germanwings kitett magáért és sikerült olyan pilótát választani, aki nemhogy nem akart megölni mindannyiunkat, de ilyen sima repülőutam nem is volt még. Mondjuk nem mintha akkora tapasztalatom lenne repkedésben…
Mindenesetre nem dobott fel, hogy hétfői verőfényes napsütés után Stuttgartból még szakadó hóesésben indultunk, ami hazaérve esőre váltott, én meg a kis piros tavaszi kabátomban vacogtam a villamosmegállóban (Erről jutott eszembe, hogy mi köze van Piroskának a Télapóhoz? Mikulás Piros-kabát(y)ja. Bocs, nem bírtam ki, pedig igyekeztem!)
Szóval visszatér lassan a normális kerékvágás, és a húsvéti hétvégére már terepezés van kiírva. A következő beszélgetés hangzott el Zoli és köztem:
Z: Nem soká újra itt a hosszú hétvége, és széttechnikázhatod magad!
N: Mondjuk, ha ilyen idő lesz a jövő héten, akkor maximum a szobában technikázhatok…
Z: Az is jó, majd rázom a görgőt…

Még szerencse, hogy ilyen segítőkész, ugye? 

Kibirhatatlan bejegyzes

Nem birom ki, felulkerekedett bennem a kozlesi vagy.

Szoval itt vagyok Stuttgart mellett, gyakorlatilag egy kozeli falu. Itt rengeteg bringas jar, orszagutisokat meg montisokat is lattam jo sokat, meg talaltam par alkalmas utat.
Mivel edzesnap ugye nem maradhat ki, de bringa nincs nalam, kaptam futos edzestervet mara. Persze megint sikerult a nehezebb utat megtalalni, nyilvan felfele indultam, terepen. Aszfalton ugyis faj a terdem (marmint futva, nem csak ha terdelek),  jo otletnek tunt. Viszont  mivel olyan remekul tajekozodom, nagyon koncentraltam, hogy a kinezett jellegzetes tereptargyakhoz visszatalaljak, mert ha kicsit elbambulok, gyanitom meg mindig kint bolyonganek kozepes nemettudassal probalvan hazajutni (mondjuk nem tudom a helyi fauna mennyire beszel barnilyen nyelven, vegulis a helyi medvek lehet jol utba tudnak igazitani)

Mindenesetre nem siettem el, elveztem a madarcsicsergest, meg nezelodtem, jo volt 🙂

#batorsagproba

Az egyik kolléganőmmel való beszélgetés során szóba került, hogy nem a legjobb módját találtam meg a lányokat motiválandó a mesémmel a pofáraesésről. Ennek ellentételezésére álljon itt az alábbi video, bizonyítékul, hogy van kiút:

Állati büszke vagyok ám magamra.

Most pedig 4 napra elhúzok PIHENNI, szigorúan biciklimentesen (és csak két edzésnap lesz ezalatt -.-), tehát legközelebb kedden jelentkezem. Remélhetőleg a Germanwings pilótáit most már jobban megválogatják és kedden tényleg jelentkezem. Addig jót ne halljak felőletek! 🙂

Older posts